A távolról tetszetős kép valójában díszlet volt csupán: a házak falait hátulról gerendákkal tartották, s a lakosság is csupán kivezényelt, más falvakból toborzott integető vendégmunkás volt. Bár akkor még nem így hívták őket.-

A Potemkin-kórt arról lehet felismerni, hogy felismerhetetlen.

Megyünk az utcán, ülünk a moziban, udvarolunk a feleségünknek, hallgatjuk a választási ígéreteket, s fel se merül bennünk, csupa-csupa Potemkin-kóros embert látunk, hallunk, szagolunk. S ami a legfélelmetesebb, fel sem merül bennünk a gyanú: esetleg mi magunk is ebben az (álom)cipőben járunk. Kicsit hasonló ez ahhoz, mint amikor álmunkban csupa-csupa hortyogó, szuszogó, esetleg alvajáró embert látunk. Ahhoz ugyanis fel kéne ébredni, hogy lássuk, ami eddig történt az volt az álom. S mi magunk is aludtunk.

A Potemkin-kórt általában gyerekkorában kapja el az ember. Akkor, amikor megtanulja, hogy ha vigyorog a felnőttek gügyögéseire, akkor kap édességet. Ha megtanulja, hogy ha nem üvölt torkaszakadtából, nem kakál a tiszta pelenkába, ha nem veri le az asztalról a csörömpölő izéket, akkor több elfogadásban részesül. Mauglit leszámítva - akit jó sorsa állati felügyelettel ajándékozott meg még idejében -, mi emberek kikerülhetetlenül Potemkin-kórral fertőződtünk.

Onnantól, hogy megtanulunk viselkedni, s ezen belül elrejteni érzéseinket, vágyainkat, sőt akár annak ellenkezőjét mutatni, már megtörtént a kór(szak)váltás. Addig azok voltunk, akik. Innentől azokká leszünk, amiket, akiket elvárnak tőlünk. A mama, a papa, a nagyi, az óvó néni, Zsuzsika a vörös hajú, szeplős, szomszéd kislány, Béla, aki erősebb, Tibor bácsi, apu főnöke stb.

Nem a szerepekkel van a baj. Hanem az azonosulással.

A Potemkin-kór attól veszélyes, hogy szinte észrevétlen, s mint a vándor ruháját a por, betemet bennünket. Eltemet bennünket.

Ez a népbetegség két szempontból is életveszélyes. Egyfelől azért, mert a tömérdek megfelelni akarás, szerepjátszás során azt hihetjük, gondolhatjuk, akkor vagyunk sikeresek, ha megfelelünk ezeknek az elvárásoknak, azt hihetjük, mi ezen szerepek összességei vagyunk. S másfelől azért, mert szinte automatikusan azt hisszük, gondoljuk, hogy azok vagyunk, akinek, aminek bennünket tartanak - főként közeli hozzátartozóink. A Potemkin-kór tehát kívül-belül támad. S mondani sem kell, tömegesen szedi áldozatait.

Díszletek közt, színről színre éljük le életünket, s kivételes az a pillanat, amikor valódi énünk meg tud nyilvánulni. A sírás, a nevetés, az álom, az ösztönös mozdulatok, megérzéseink, a szerelem és a szeretet varázsa, a boldogság villámfénye, a szeretkezés tengerhullámzása, a halál pillanata. Ilyenkor kitisztul felettünk az ég, földre száll a köd, s fájón vagy ujjongva, de megmutatja magát az, akik, amik valójában vagyunk. Lehetnénk. Félresikerült kapcsolataink, megvalósulatlan vágyaink, egyszervolt egészségünk mind a Potemkin-kór következményei. Téves önképből, hamis szerepekből kiindulva hogyan is tudnánk magunk számára hitelesen cselekedni, élni.

Nehezen. Ennél sokkal könnyebb feltenni a kérdést: ki vagyok én.

Valóban apuci pici gyereke, aki még mindig apukákat keres magának - s persze nem talál, mert olyan nincs, de ha van is, nem kell, mert veszélyezteti apu emlékét, személyét, akit amúgy gyűlölök lelkem mélyén (bár nem tudom), mert fogságban tart évtizedek óta. Az vagyok, akit az óvodában rajtakaptak, hogy simogatom magam, és megszégyenültem, mert ilyet nem illik. S azóta is félek az örömtől, mert azért büntetés jár. Az vagyok, akit anyám szemében látok, amikor a tejét adja.

Feladat vagyok. Nem öröm. Valóban ez(ek) lennék? S mindaz, ami belőlük következik: a szorongó, bűntudatos, önbizalomhiányos boldogtalanság? Aki mindezt agresszióval vagy meghunyászkodással, díszletekkel takarom el. Kompenzálom. S adom tovább öntudatlanul gyereke(i)m felé.

Álljunk hát meg egy pillanatra! A Potemkin-kór gyógyítható. Öngyógyítható.

Csak annyit kell belátni, hogy a szerepeim nem én vagyok. Hogy naponta, percenként feltegyük magunknak a kérdést: ki vagyok én?

Amikor indulatos vagyok vagy csüggedt.  Amikor megszólítanak és amikor megszólítok valakit, megfigyelni, kinek szólnak, ki beszél? Szerepekre szükség van. Amire nincs szükség, hogy beléjük ragadjunk.

A szerepek jönnek-mennek, akár a gondolatok, a vágyak. De mögöttük van valami állandó. S ha egyszer majd kész a leltár, életünk megtelik hiteles mondatokkal, mozdulatokkal, órákkal, napokkal.

S könnyebben vesszük észre a másikon is a jelmezt. S mögötte a valódi, rejtőzködő embert. S ha észre vesszük, meg is tudjuk szólítani. Akár csak önmagunkat. Nincs ennél nagyobb ajándék, amivel meglephetjük szeretteinket.

R.G.