Aztán évek teltek, a gyerekek felnőttek, de még annyira nem állnak a saját lábukon, hogy ne lenne szükségük a segítségünkre: tanulnak, pályát kezdenek(ha tudnak), családot alapítanak és lakást vesznek, vagy építkeznek...és jönnek, mert tudják, hogy ránk még számíthatnak.

De ki "néz rá" ezalatt a nagyiékra, akik már sokszor magatehetetlenek, betegek, és most már ők szorulnának ápolásra, segítségre? Van időnk és energiánk rájuk is figyelni?

A mai 40-es, 50-es korosztály legfőbb gondja, hogy aktív dolgozóként, ráadásul munkahelyi létszámleépítés veszélyeinek is kitéve, hogyan oldhatja meg családi problémáit, különösen rászoruló szülei ápolását, gondozását.

Lehetőség persze több is van, mindenki lelkiismeretére és pénztárcájára bízva.

Amíg az "öregek" mindegyike él, addig az egészségesebb társ, talán segítség nélkül is ellátja párját. Hihetetlen küzdelem ez annak, akinek magatehetetlen, esetleg már az agyi katasztrófán is átesett társát ápolja. Saját maga is belerokkanhat testileg és lelkileg is.

Ha időben felismerik, hogy nem számíthatnak valamilyen okból egyik rokon segítségére sem (és ha megtehetik) - idősek otthonába vonulnak, önként. Ott legalább gondoskodnak róluk, és állandó orvosi felügyelet alatt állnak.

Ehhez a lépéshez azonban józan ítélőképességre és nagy lelki erőre is szükség van.

Azoknál a családoknál, akik nem együtt, vagy egymás közelében élnek, szintén bonyodalmakat okozhat, ha a nagyi megbetegszik. Felváltva hetenként utazni, (ha van kivel, testvérrel, rokonnal megosztani) és a bevásárlást, takarítást, ellátást egy rövid időre így megoldani. Ám akkor is ott a félelem, mi van, ha akkor kellene a segítség, az életmentés, amikor éppen nem vagyunk szerettünk mellett?

Ha jóban vagyunk a szomszéddal, őt is megbízhatjuk, hogy "nézzen rá" időnként, de a helyi hospice hálózatot is igénybe vehetjük, ha anyagilag bírjuk.

Persze azt is megtehetjük, ha már egyedül él az idős szülőnk, hogy magunkhoz vesszük, beköltöztetjük a kisszobába, és egy idegen környezetbe. A legtöbbször azonban ez újabb családi drámákat, és bonyodalmakat okozhat, ha nem vagyunk körültekintőek. Kiszakítjuk az idős embert megszokott környezetéből, otthonából,  biztonságot adó bútorai és tárgyai közül - ezért aztán gyakran tiltakozik is a lehetőségtől. - Jó lenne már meghalni, hogy ne okozzak nektek ekkora vesződséget!- hangzik ilyenkor a fájdalmasan keserű mondat.

És újabb átrendeződést is jelenthet a családon belül, ahol nem mindenki képes a szokatlan helyzetet intelligensen megélni és tolerálni. Nem csak a társunk, (akinek csak apósa vagy anyósa az, akit mi egy életen át szerettünk), hanem a saját gyerekeink is.

És sajnos vannak olyan nagyik, akik tehetetlenül és meggyötörten az "elfekvőben" végzik, és már senkinek sem hiányoznak...

Nem egyszerű a helyzet, nem lehet elég bölcsnek és lelkiismeretesnek lenni, ha az öregekről, és főleg a szüleinkről van szó...

Így 10-15 évvel a nyugdíjas éveink előtt, érdemes egy kicsit "elmélkedni" azon, vajon mi majd milyen sorsra jutunk?

Talán az a legszerencsésebb, ha már most egy jó megoldáson gondolkodunk...Már ha egyáltalán van ilyen!