"Mit viselne  a vaginád, ha felöltözne?" - Nem gondolom magamat fantáziátlan embernek, de azt hiszem, menthetetlenül megkukulnék, ha valaki élőben ezt a kérdést szegezné nekem.

Pedig A Vagina monológok tanulsága szerint még egy 5 éves kislány is pontosan tudja, hogy a vaginája magas szárú, piros tornacipőben és hátrafordított baseball sapeszben nyomulna, ha tehetné, és csak a t-vel és v-vel kezdődő szavakat ejtené ki, mint például "viola" vagy "teknős".

Lehet, hogy valamit nem jól csinálok? Valóban az lenne a normális, ha személyiségként, egyénként gondolnék "arra", ott lent?

Érdekes, két ember kapcsolatáról beszélve készséggel elismerjük, hogy léteznek csak testi és léteznek csupán plátói viszonyok, meg az a szerencsés helyzet, amikor e kettő egybevág. És arra sosem gondolunk, hogy ez a megkülönböztetés az önmagunkkal való viszonyra is igaz.

 Vannak olyan testrészeink, amelyekkel nap mint nap nyíltan, szemérmetlenül tapogatózva foglalkozunk, mint a hajunk és az arcunk. Vagy olyan testrészeink, amelyeket megszemélyesítünk, és amelyekkel vállaljuk az azonosulást. Lásd az efféle szállóigéket: "jól csak a szívével lát az ember", "az eszemre hallgassak vagy a szívemre".

És aztán van az a testrészünk, amellyel csak együtt élünk fizikailag, de nyíltan nem beszélünk róla és Isten ments, hogy magunkat hangosan kimondva azonosítsuk vele!

Ahogy olvastam A Vagina Monológokat, az első reakcióm nekem is valamiféle "józan" védekezés volt: azért a női genitália hatalmáról írni egyvégtében, több mint 100 oldalon át, ez azért tömény. De nem lehetett magam kivonni a hatása alól. Az életem párbeszédbe kezdett a könyvvel.

Oldalról oldalra a saját történeteim, anyám története és nagyanyám története tolult föl bennem, részleteiben. Dereng, ahogy 13 évesen, titkon magamtól undorodva, de azért hetykén odaállok a tesitanárom elé és önelégült arccal közlöm, hogy ezen az órán bizony a kispadon ülök majd. Sőt mi több, minden hónapban legalább 2 órán át lógatom majd a lábam.

Aztán anyám története felel a könyv vallomásos soraira. Tanyasi lányként 13 éves korában szentül hitte, hogy a véres alsószoknya valami halálos betegség végső jele, és hogy neki már befellegzett.

Ugyanis nagyanyám nem tartotta helyén valónak, hogy közölje vele, mi is várhat egy nőre az életben. Az ilyesmi úgyis Istentől jön, és eddig is beleszoktak az asszonyok valahogy, hát a Bözse is bele fog, nem igaz?

Nagyanyám azt hiszem, maga sem emlékszik már, hogy volt ez az "első vérrel", úgy hatvan-hetven éve. Amennyit össze tudtam szedni az ő történetéből, azok már asszonykorának is csak a morzsái.

Köztük puszta űr, az emlékek szakaszosak. 7 szülés, 5 gyerek, a Jánoskák, akik szegények a "tejtől megfulladtak". Éjszakánként az az erős kar, a nagy ágy túlfeléről, ahogy maga felé húzta, aztán magas lépcsőkről esni és forróvizes dézsába állni, répával űzni, végül megint szégyenszemre megkérni a doktort, mert ennyi szájat mégse lehet etetni...

És a monológok csak sorjáznak: titkárnők, üzletasszonyok, örömlányok és erőszak áldozatai suttogják, mondják, visítják el vallomásukat. Miközben én is sodródom előre, a személyes asszonyemlékek, nőtörténetek keresztútján.