Nagy megtiszteltetés az InDaHouse Hungary önkéntesének lenni. Fantasztikus csapat, ahová nem lehet csak úgy az utcáról besétálni. Akik viszont bekerülnek közéjük, elkötelezettek és szívüket lelküket beleadják a munkába. Fejlesztő foglalkozásokat tartanak 0-tól 18 éves korig olyan hátrányos helyzetű gyerekeknek, akik faluban, vagy cigánytelepen születtek az encsi kistérségben, Borsodban. Az egyesület hosszútávú célja, hogy a gyerekek, akiket tanítanak, felnőttként önmegvalósító életet tudjanak élni. Ne legyenek a körülmények áldozatai, hanem saját maguk tudják irányítani az életüket. El tudjanak helyezkedni a munkaerő piacon, legyen saját önálló keresetük.
Megvallom őszintén nekem kicsit furcsa, hogy az egyesületnek angol neve van. Borsodi hátrányos helyzetű gyerekeket segítetek, nem lett volna jobb egy mindenki számára érthető, magyar elnevezés?
Amikor még csak körvonalazódni kezdett, hogy mit szeretnénk, hárman voltunk barátok. Egy kávézóban ültünk egy asztal körül és a jövőről beszélgettünk. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy szeretnénk egy házat a világ közepén, ahol mindenki otthon van. Olyan nevet kerestünk neki, amit külföldön is ki tudnak mondani, mert a hosszútávú terveink között szerepelt, hogy külföldi önkénteseket is fogadunk majd a jövőben. Végül az InDaHouse szó mellé odatettük a Hungaryt is, mert a keresőben az Indahause kifejezésre rengeteg találat jön ki. Az önkéntesek is egyet értettek abban, hogy jó ez a név. Leginkább pozitív kritikákat szoktunk kapni ezzel kapcsolatban. Volt olyan vállalatvezető, aki azt mondta, hogy szerinte azért szerencsés választás ez a név, mert kitűnik belőle, hogy egy fiatalos, lendületes csapat vagyunk, nem pedig egy 100 éves szervezet, ami esetleg nem hatékony. A helyiek, mint bárki más megtanulták kiejteni ezt a szót. Egyébként nagyon izgalmas volt megtapasztalni azt, hogy a semmiből kiindulva, hogyan vált az emberek identitásává ez a projekt. Mert a velünk dolgozóknak az InDaHouse tényleg az identitásunk egy része.
Mesélj egy kicsit a kezdetekről? Az álmodozás után melyek voltak a következő lépések?
Az elején csak azt tudtuk, hogy nem szeretnénk pályázatoktól függő programot létrehozni. Akkoriban tanultuk meg a társadalmi vállalkozás kifejezést: olyan piaci alapú vállalkozásról van szó, aminek valamilyen pozitív társadalmi hatása van. Első lépésként csatlakoztunk egy ilyen fejlesztő programhoz. Több mint fél évig dolgoztunk azon, hogy mi legyen a társadalmi vállalkozás, ami bevételt termel a program számára. Ezért nem igazán mondható klasszikusnak az indulásunk. A másik, szintén nem klasszikus történet velünk kapcsolatban az, hogy mindannyian budapestiek vagyunk, akkoriban nem volt vidéki kapcsolatunk.
Abban teljesen biztosak voltunk, hogy olyan helyre szerettünk volna menni, ahova más nem megy, ahol nagy szükség van a segítségre. Ezért fel kellett térképezni a vidéket, hogy megtaláljuk az ideális helyet a tevékenységünkhöz. Olyan emberektől kértünk tanácsot, akiknek van ország ismerete. Belebotlottunk két idős szociális munkásba, Hegyesi Gáborba és Talyigás Katiba, akik elhoztak minket ide az Encsi kistérségbe. Bemutattak az itt élő embereknek, eljutottunk Perére, ahol először elkezdtünk dolgozni. Szerelem volt első látásra, egy gyönyörű dimbes-dombos falu, romantikus, kanyargós utcácskákkal. Pont ősz volt, hullottak az aranyló falevelek, mint a mesében. Amikor befejeztük a vállalkozásfejlesztő programot, utána nyáron megszerveztük az első hétvégét a gyerekekkel.
Az elején néhány gyerekkel hétvégéken dolgoztatok. Ma már te is leköltöztél a térségbe, magánszemélyek és vállalkozások adományaiból építettek egy szép házat, ami a központotok. Hol tartotok most?
Ma már két telephelyünk van, felépítettük a házat Hernádszentandráson, a felső szinten laknak az önkéntesek, amikor itt vannak, a lenti tereket a gyerekek tudják használni. Fügödön is van egy házunk lassan egy éve, itt az iskolaelőkészítő foglalkozásokat tartjuk. Kezdetekben valóban kb. 20 gyerek járt hozzánk, ma már 150 gyerek vesz részt a programunkban. Mi egy önkéntes program vagyunk, ez azt jelenti, hogy azon túl, hogy azt szeretnénk, hogy a gyerekek minél okosabbak legyenek, segítjük őket a társadalmi beilleszkedésben is. Úgy gondoljuk, hogy ez az önkénteseken keresztül tud megtörténni. A gyerekek úgy nőnek fel, hogy több száz felnőtt ember arról biztosítja őket arról, hogy szeretetreméltóak, megbízhatóak, ugyanolyanok és ugyanannyit érnek, mint bárki más. Ez teszi lehetővé azt, hogy felnőve sikeresek legyenek.
Nemcsak a gyerekek száma nőtt az idők során, de az önkénteseké is. Mi motiválja az önkénteseket abban, hogy szabadidejüket feláldozzák a gyerekek tanítására?
Azt gondolom, hogy a legtöbb önkéntesünket az igazságtalanság bosszantja. Azok jönnek hozzánk önkéntesnek, akik látják, milyen igazságtalan mindaz, ami ezekkel a gyerekekkel történik, és ezen szeretnének változtatni. Értéket szeretnének teremteni az önkéntes munkájukkal, hasznos dolgot szeretnének csinálni.
Hogyan lesz valaki nálatok önkéntes? Gondolom, nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra beállni dolgozni.
Már nem. Ez az elején így volt, de ma már bonyolultabbá vált az önkéntessé válás folyamata. A honlapunkon, egy jelentkezési lap kitöltésével lehet önkéntesnek jelentkezni. Utána meg kell várni a felvételit, amit az elmúlt egy évben nem nagyon tudtunk tartani a koronavírus miatt, de reméljük, hogy most nyáron újult erővel tudunk újra új önkénteseket felvenni. A felvételin személyesen találkozunk velük, megismerjük őket. Utána van egy orientációs találkozó, ahol részletesen bemutatjuk az InDaHouse-t. Utána kezdhetik el velünk a munkát.
Kemény év van mögöttetek, a járványhelyzet megnehezítette a munkátokat. Át tudtatok állni az online oktatásra?
Nem volt más választásunk. Az elmúlt egy évnek a legnagyobb vesztesei szerintem a kicsi gyerekek, velük nem lehet online foglalkozni. Úgyhogy nekik kézműves csomagokat készítünk hétről hétre, amiket kiviszünk a családokhoz, és a szüleikkel együtt tudják megcsinálni a feladatokat. Emellett pedig azok a gyerekek még a legnagyobb vesztesek, akik a legnagyobb bajban vannak, elhanyagoló családban élnek olyan szülőkkel, akikkel nagyon nehéz együttműködni. Velük nem sikerült például online kapcsolatot létrehozni. Illetve a fogyatékossággal élő gyerekekkel is nagyon nehéz volt tartani a kapcsolatot, velük is csak minimálisan tudtunk foglalkozni.
Akikkel online foglalkoztatok, jól haladtak a tanulásban?
Igen. A tanodai tevékenységünket kiegészítette, hogy egy nagy csapat önkéntes tanult a gyerekekkel hétről hétre. Napról napra segítettek az iskolai házi feladatot elkészíteni azoknak, akik online oktatásban vettek részt. Az egyik leglátványosabb programelemünk az az iskolaelőkészítő, ahol nagycsoportos gyerekekkel dolgozunk. Ezt tavaly nyáron indítottuk el a fügödi cigánytelepen, ahol 200 gyerek él gyakorlatilag nyomorgó körülmények között. Onnan 28 gyerek került be ebbe a programba és ők elképesztő nagyot fejlődtek. Mindannyian számolnak, ismerik a színeket, együtt tudnak működni velünk, végig tudják ülni a foglalkozást.
Nagyon sok olyan gyerekünk van, főleg a felső tagozatosok között, aki már rég feladta volna, mert nehezebben megy neki a tanulás. Azáltal, hogy vannak mellettük felnőttek, akik bíztatják őket, segítenek elmagyarázni a tananyagot, sokkal jobbak az eredményeik. A továbbtanulásnál is sokkal bátrabbak, jobb iskolákba mennek, mint ahova nélkülünk mennének.
Hogyan látod a jövőt? Meddig tudtok még terjeszkedni, vagy fejlődni?
Két nagy terület van, ahol szeretnénk még fejlődni. Az egyik az a társadalmi vállalkozásaink. Úgy tűnik, idén nyáron beindítunk egy kávézót, ahol a kamasz gyerekeink munkatapasztalatot tudnak majd szerezni. Emellett pedig szeretnénk egy adományboltot is nyitni, ahol a helyiek nagyon olcsón tudnának ruhát, bútort, játékokat venni a gyerekeknek. Az InDaHouse gyerekprogramjában pedig a fügödi gyerekek felvétele a következő nagy cél, amit egyébként az egyesület utolsó nagy lépcsőfoknak látok. Kétszáz gyerekről van szó, akik közül 30-an vannak bent a programban, de még 120-an szeretnének bekerülni. Ez iszonyú nagy szám, a gyereklétszám duplázását jelenti a programban. Ami mind anyagilag, mind humánerőforrásban, de fizikai térben is nagyon nagy kihívás. A jelenlegi körülmények között ennyi gyereket nem tudunk fogadni. Eldöntöttük, hogy őket felvesszük, de ez néhány évig el fog tartani. Azt saccolom, hogy a 300-as gyereklétszámnál meg fogunk állni. Ha ki tudjuk találni, hogyan lehet 300 gyereket hatékonyan, fenntartható módon, hétről hétre fejleszteni, ez egy olyan modell lesz, amit máshol is meg lehet majd valósítani.
Olvasd el a CIVIL NEGYED rovat más interjúit is:
Eurakvilo Gyermekonkológiai és Gyermekhospice Közhasznú Alapítvány
