Már most komoly érdeklődés mutatkozik a könyv iránt Németországban, mi az, ami a németeket ennyire megfogja a Balatonban?
Még most is élénken él a korabeli nemzedékben az 1989. szeptember 11-i határnyitás emléke. Közismert az is, hogy nagyon sok kelet-német család a balatoni nyaralását félbehagyva, csomagjaikat hátrahagyva indult el új hazájába. Először ausztriai táborokban éltek, aztán többnyire Bajorországban telepedtek le. Euforikus nyár volt, amit persze csalódások is követtek, de én a lelkesedést, a határnyitás mikro-történeteit akartam bemutatni.
Tudott dolog, hogy sokan már eleve úgy vágtak neki a magyarországi nyaralásnak, hogy innen nem térnek vissza a szocialista Németországba, hanem a magyar tenger mellett bekkelik ki, amíg szabad lesz az út az NSZK-ba. A kényszerű időt, amit a Balaton mellett kellett eltölteniük, igyekeztek jókedvvel kibélelni, de az egyre fogyó pénz, és a fogytán lévő türelem nem különösebben könnyítette meg a dolgukat. Sokan mindennek ellenére jó emlékként őrizték meg ezt a rendhagyó nyaralást és talán ezért is van az, hogy a Balaton neve magyarul égett bele a németek tudatába. A német újra egyesítés egyfajta szimbólumává vált. És ezt az NDK-sok, és NSZK-sok is egyként magukénak vallják.
Miután a kötet németül is megjelent, Bécsben, Berlinben és Lipcsében is voltak író-olvasó találkozók. Milyen volt a könyv fogadtatása? Előjöttek-e a személyes emlékek, vagy csak újabb magyar irodalmi csemegeként kezelték a megjelentek ezt a könyvet is?
Abban nincs még semmi csodálkoznivaló, hogy a felolvasások alkalmával megjelent emberek közül többen írtak nekem levelet, akik maguk is átélték ezeket az eseményeket. Magától értetődő, hogy a kortársak érdeklődéssel fordulnak saját közelmúltjuk felé, viszont a közönség soraiban nagyon sokan voltak olyanok is, akik csak a felmenőik elmeséléséből értesültek a korabeli történésekről.
Részt vett a találkozón egy fiatal lány, a könyv egyik recenzense, aki bár hivatalból olvasta a könyvet, személyes érintettsége is volt: szülei rendszeresen látogatták a tavat, és ódákat zengtek róla. A recenzens lány kíváncsi volt, miben is rejlik ez a nagy csoda, pár napot eltöltött a Balaton partján, és nem nagyon értette szülei lelkesedését. Akkor kezdett el a korabeli viszonyokból, és a kor hangulatából valamit érzékelni, amikor elolvasta a Honeckerpapucsok című novellát.
(A novella egy magyar és egy kelet-német kislány barátságáról és hirtelen elválásukról szól, miután a német család, titokban nyugatra szökik. A holmijukat, az egész háztartásukat egy magyar családnál hagyják.)
A Piócák című novellában is feltűnik a német szál. Itt a barátnők közül az egyik, egy szegény sorsú kislány, nyaranta sportot űz abból, hogy a német turisták parton hagyott tárgyait -törülközőket, órákat - lovasít meg, így egyenlítve ki a bántó társadalmi és vagyoni különbségeket.
A könyvet Lipcsében bemutató neves kritikus, Jörg Plath azt emelte ki, hogy a korabeli fényképeket nézegetve, nem tudott különbséget tenni kelet-, és nyugatnémet emberek között. Én is arra emlékszem, hogy nekünk is mindig csak „a németek” voltak, akik a két ország valamelyikéből hozzánk jöttek.
Valahogy a Kádár-rendszer mindenkit egyforma fürdőnadrágba öltöztetett. Mi nem gúnyolódtunk az endékásokon, amit később a nyugati németek sajnos rendre megtettek.
Eddig a Balatoni történeteknek inkább csak a kedélyes oldalát érintettük, volt viszont egy kevésbé vidám része is a történetnek, amit Dalos György föl is dolgozott a Balaton-brigád című könyvében. Ez pedig a Stasi jelenléte a német nyaralók között. Miben más a te novellás köteted és Dalos könyve?
A válaszomat megkönnyíti, hogy az egyik író-olvasó találkozón találkoztam Dalossal, és kölcsönösen ki is veséztük a könyveinket. Dalos könyve talán jobban át van itatva politikával, a személyes szálakat át-át szövi a politika. Az én novelláskötetemben a kettő jobban eloszlik, a politika nem jelenik meg annyira domináns módon. Nálam rejtve, a családi szorongásokban tűnik fel a kor szabadságvágya.
Mindez egyébként valamiképp átvezet mai világunkba is, már ami a politika jelenlétét illeti az életünkben. Sajnos az egyre inkább elmérgesedő német-magyar diplomáciai viszony komoly kihatással van a kulturális kapcsolatokra is. A magyar kormány politikájának általános a német elutasítása, emiatt sajnos a magyar kultúrára és a magyar irodalomra is egyre kevesebb figyelem hárul. Míg 1998-ban a Frankfurti Könyvvásár díszvendége Magyarország volt, ami egy hihetetlenül nagy a kitüntetés, addig a mostani helyzetben még csak nem is reménykedhettünk abban, hogy a Lipcsei Nemzetközi Könyvvásáron – és ezt a szervezőktől hallottam – belátható időn belül kiemelt vendégek lehetünk.
De olyanokról is hallani Németországban, hogy a berlini Collegium Hungaricum (CHB) kulturális programjait a német értelmiség – egyfajta tiltakozásképp – nem látogatja. Nem tartom amúgy jó iránynak a kultúra vagy a sport szereplőinek büntetgetését. A jelzés viszont jogos.
Hagyjuk el most a politika felségvizeit és evezzünk vissza képzeletbeli csónakunkkal a Balatonra. Most, hogy az itteni nyaralás már nem szinonimája a német-német családegyesítésnek, mit jelent a németek számára a Balaton? Egyáltalán jönnek-e még hozzánk német turisták.
Mielőtt a válaszolnék, annyit még hadd mondjak el – és részben ez magyarázatul is szolgálhat a kérdésedre –, hogy a novelláskötetem a címét, ami ugye a Balaton, érintetlenül hagyták a német kiadásban is, azaz nem fordítotték le, és nem lett belőle Plattensee. Vagyis kicsit már domesztikálták, bensővé tették a fogalmat, ez a Balaton már nem csak a mienk, de „Balatonként” kicsit az övék is. Ugyanakkor az is igaz, hogy amint a keletnémetek számára megszűntek a határok, és szabadon tudtak utazni, az úti cél egyre inkább Horvátország, Spanyolország és Görögország lett. A Balaton ma már egyre kevésbé kedvelt desztináció a számukra. Somogyban és Veszprémben viszont sok németnek és osztráknak van háza, van, hogy egész falvakat birtokolnak. És a Balaton helyett vagy mellett ma már Budapest vonzza igazán a turistákat. Régebben a németek szervezett buszai Siófokról csak a Hortobágyra mentek.
