Tinédzser koromban láttam egy filmet Erich von Dänikentől, „A jövő emlékei” címmel. Számomra ismeretlen és rejtélyes helyeket, műalkotásokat mutatott be, mint például a piramisok, a perui Nazca vonalak és a Húsvét-szigeti gigantikus kőszobrok. A ma emberének szemével nézve nehéz megérteni, hogyan tudták több száz, vagy több ezer évvel ezelőtt ezeket a monumentális alkotásokat megépíteni. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha én is eljutok ezekre a helyekre. Ám eltelt jó pár év, és én is úton voltam a Húsvét-sziget felé.
Ráhangolódás az élményekre
Amikor a repülőgép ablakából megláttam ezt a kis háromszög alakú, sziklás partokkal csipkézett, vulkáni kúpokkal szabdalt szigetet, nagyot dobbant a szívem. Kapitányunk a lemenő Nap sugaraiban kétszer is körbe repülte a szigetet, hogy mindenki meg tudja csodálni a magasból. Láttuk a legnagyobb ahu-t, amin 15 hatalmas szobor néz a sziget belseje felé, a rég kihűlt tűzhányók kráterében a csillogó tavakat és körös-körül a sötétkék tengert. Gépünk egy olyan hosszú kifutópályán landolt, ami teljességgel indokolatlan egy ilyen kis forgalmú repülőtéren. Mint kiderült, az amerikai űrrepülőknek építették, ha kényszerleszállást kellene végrehajtaniuk.
Magányos sziget
A Húsvét-sziget a világ talán legmagányosabb szigete a Csendes-óceán közepén. Más lakott területtől több ezer kilométerre található. Mindenkiben felmerült a kérdés: vajon hogyan kerülhettek ide az őslakosok? Idegenvezetőink a santiagói egyetem vezető régészei voltak, akik életük jelentős részét ennek a kérdésnek szentelték, tőlük mindent megtudhattunk.
Hanga Roa az egyetlen város a szigeten, pár ezer lakossal, elődeik leginkább Chiléből érkeztek. Az őslakosok sajnos szinte teljesen eltűntek az elmúlt évszázadok alatt. Egy részük meghalt az európai hajósok által behurcolt betegségek következtében, akik pedig túlélték a járványokat, őket rabszolgának hurcolták el a 19. században. Az itt élő néhány leszármazott meg akarta őrizni a múlt hagyományait, sőt a rapa nui nyelvet is, bár ez igen nehéz feladat volt, hiszen nincsenek írásos emlékek. Így aztán a polinéz kultúrával, zenével kombinálták őket és azzal, amiről úgy gondolták itteni ősi hagyomány lehet. A régészek találtak ugyan hieroglifákkal telerajzolt fatáblákat, de jelentésüket eddig még senki nem tudta megfejteni.
Érkezés a szállodánkba
A sziget olyan apró, hogy öt perc alatt meg is érkeztünk szállodánkba, ami természetesen a tengerparton volt. Építéséhez a helyi jellegzetes vulkanikus köveket használták fel. Nagy, fehérre festett fatörzsekkel dekorálták a belső teret. A fát Chiléből hozták, hiszen a sziget szinte teljesen kopár, pár kis eukaliptusz erdő kivételével nem nagyon van rajta növényzet.
Finom pisco sour koktélunkat már a zöld fény villanását lesve kortyolgattuk a szálló teraszán. Nagyon ritka az olyan hely, ahol ezt a természeti jelenséget látni lehet. Teljesen tiszta, felhőtlen horizont és tenger kell hozzá. Ezen az estén szerencsénk volt, ahogy a vörösen lenyugvó Nap lebukott, egy pillanatra átvilágította a víztömeget, felvillantva a zöld fény. Utána már csak a rózsás alkonyat borította be a hullámokat és az eget.
Azok a híres kőszobrok…
Reggel buszra szálltunk, hogy végre saját szemünkkel is láthassuk a moai-okat. Moai-nak hívják a hatalmas embert ábrázoló kőszobrokat, amelyekkel mindenfelé lehet találkozni a szigeten. Sokkal több volt belőlük az ősidőkben, de a törzsi háborúk és az elemi katasztrófák, mint például egy óriási cunami sokukat ledöntötte.
Az első szobor, ami a városhoz legközelebb található, egy magányos moai. Egyedül áll az oltáron, amit ahu-nak neveznek. Egykor minden törzsnek kellett ilyen oltárt állítania az ősök tiszteletére. Ez egy kövekkel kirakott emelvény, rajta a gigantikus, egyetlen kőtömbből kifaragott szobor. A figurák sajátossága, hogy a fejük aránytalanul nagy a testükhöz képest és a végtagjaik csenevészek.
Sokáig az a hiedelem járta, hogy nincs is testük, mert sokuk félig a földbe temetve vészelte át az évszázadokat.
A magányos moai hatalmas szemekkel nézett felénk. Eredetileg a szeme fehérjét kagylóból készítették és fekete obszidián volt a szemgolyó. Ma már nagyon ritka az eredeti állapotú szobor.
Az Ahu Tahai nevű fekete szobor csodálatos helyen áll, hátterében a tenger és egy öböl, ahol gyakran felcsapnak a fehér tarajos hullámok.
Lovak minden mennyiségben
Kirándulásunk következő állomása a Rano Raku kőfejtő volt. Fekete vulkanikus sziklák borította vidék mellett vezetett az út, köztük dús, smaragdzöld fű nőtt. A színek és a fények egyedülállók látványt nyújtottak. Majd egyre gyakrabban, egyre több ló vágtatott el mellettünk. Nem értettük , hogy kerültek ide ezek az állatok, ráadásul ilyen nagy számban. Majd kiderült, hogy a chilei hadsereg lótenyészetet akart létrehozni a szigeten, de a tervből semmi sem lett. A lovak viszont itt maradtak és szaporodtak. Nagy részük vadon kószál, de magántulajdonban is van néhány, azokon lovagolva a turisták bejárhatják a vidéket.
A kőfejtőhöz közeledve megláttuk a beomlott krátert és egyre több moai szobor tűnt fel a hegy oldalában. Az itt maradt szobrok közül több olyan hatalmas, hogy nem tudták elvonszolni a rendeltetési helyükre, vagy ahogy levágták a szikláról, elrepedt és otthagyták. Jó néhány deréktól fölfelé áll ki a földből, hatalmas fejjel és hosszú fülekkel. Utóbbi tulajdonság is a szobrok jellegzetes vonása. A legenda szerint, a hosszú fülűek és a rövid fülűek háborúztak egymással a szigeten, de ezt még senki sem tudta bebizonyítani.
A legnagyobb kőszobor
A kőfejtőbe érve felmásztunk a legnagyobb szoborhoz, amit nem választottak le a szikláról. Nem is csoda, hiszen ez egy 20 méter hosszú és 270 tonna súlyú monstrum. Ott fekszik és álmodik az idők végezetéig. A szobrokat az 5. századtól a 17. századig készítették, majd egyszerűen abbahagyták a faragást. Az egyik kísérőnk, a régész Patricia, elmesélte, hogy a szigeten a régi időkben még rengeteg mézpálmafa nőtt, ezek hatalmas kivágott törzsét használták fel a szobrok mozgatására. Ahogy egyre több szobor készült, úgy volt szükség egyre több fára, ezért vált a sziget teljesen kopárrá.
Innen már láttuk a következő látnivalót, a legérdekesebbet, a legnagyobb oltárt, az Ahu Tongarikit. Ezt régész kísérőnk, Claudio hozta rendbe, miután egy irtózatos erejű cunami 50 méterre a partról bedobta a szobrokat a szárazföld belsejébe. Felállításuk nem volt egyszerű feladat. Csak Japán anyagi segítségének és a modern technikának köszönhető, hogy az eredeti oltárt az eredeti helyén csodálhattuk meg. A napfelkelte idejére visszaértünk a partra, ami egyik legemlékezetesebb élményem, fantasztikus színekben pompázott az ég.
Így főznek a helyiek
Ebédünk az egyetlen sárga homokos strandon, fehér sátrak alatt várt minket. Az ételek itteni hagyományos elkészítési módja a földbe vájt gödörben, forró kövekre tett banánlevelekben való párolás. Mindent, húst, zöldséget együtt párolnak órákon keresztül és ebből finom ételek készülnek.
Madár-ember kultusz
Másik ősi hagyomány, amit a sziget lakók ápolnak, az a madár-ember kultusz. A régi időkben minden évben költés idején, az ifjaknak a szigettel szemben, a tengerből kiálló sziklaszirthez kellett átúszniuk, hogy onnan az első madártojást elhozzák. Aki elsőként ért vissza, ő lett egy évig a sziget vezetője és feleségül vehette a legszebb rapa nui lányt.
A mai napig nagy hagyománya van a madár-ember kultusznak, ennek tiszteletére rendezik meg évben a Tapati fesztivált. Az ünnepségre hosszú heteken át készülnek az emberek. Táncokat próbálnak, tolldíszeket készítenek, tollból, kagylókból, háncsból jelmezeket állítanak össze. Amikor eljön a nagy nap, az egész sziget felbolydul. Reggel, a férfiak ügyességi próbatételével kezdődik az ünnep. Ugyanolyan tengeri sásból font csónak formájú eszközzel kell kiúszniuk egy bizonyos pontig a tengeren, majd vissza, mint egykor őseiknek. Aki elsőnek ér be a célba, az lesz a király.
Ezután jön a férfiak felvonulása, akik félelmetes táncot lejtenek, majd őket követik a hölgyek sokkal kecsesebb bemutatója és az élőképek, amiket teherautó platókon állítanak fel. Tollakon, testükre festett ábrákon kívül, nincs sok ruha senkin sem. A nők gyönyörű hosszú fekete haja leeresztve, rajta toll és virág korona, a férfiaké varkocsban összefogva. Természetesen a gyerekek sem maradnak ki az ünnepből, még a kisbabák is be vannak öltöztetve.
Az est zárásaként megkoronázzák a Rapa Nui királyt és a királynét, majd vidám koncerttel, tánc előadással és mulatozással fejezik be a napot. Nagy szerencsénk volt, hogy pont a fesztivál idején látogattuk ide, mert ez egy olyan egyedülálló esemény, amit sehol a világon nem láthatunk, csak itt a Húsvét-szigeten.
Ezt is olvasd el!
