Azokon a különös hangulatú, szeptember végi napokon, amikor a napsugarak hegyesszöge már az októbert idézi, gyakran eszembe jutnak a diákkori szüreti élményeim. Mi ugyan nem az egri bikavér hazájába jártunk ősszel, hanem Tokaj-Hegyaljára, így nyilvánvalóan más fajta szőlő került a ládáinkba (puttony helyett), de a betakarítás hangulata ugyanolyan lehetett. Nem mintha akkoriban, felső tagozatos és gimnazista koromban igazán élveztük volna a munkát.
Azt igen, hogy nem sokkal a tanévnyitó után újra kiszabadultunk a padokból, de azt már kevésbé, hogy korán kell kelni, hosszasan zötykölődni komfortosnak nem nevezhető vonatkocsikban, és késő este érünk csak vissza. Az osztálytársaim leginkább azt nehezményezték, hogy lemaradtak a Piramis koncertről (mindez a 70-es évek végén történt), én pedig azt, hogy a metszőolló csattogtatásától ínhüvelygyulladást kaptam. Mégis, ha elfeledkeztünk a nehéz munkáról és a mostoha körülményekről, varázslatos élményt jelentett ott állni a hegyoldalba végtelen sorokban felfutó tőkék között, az őszi napfényben, a tiszta, szőlőillatú levegőben.
Ezek a rég elmúlt napok jutottak eszembe a tokaji mellett a másik legismertebb magyar bornak számító bikavér története kapcsán. Mostanában több olyan könyvet is olvastam, amelyben a szerző elmagyarázta, az emberiség ott hibázta el, amikor felhagyott a vadászattal és a gyűjtögetéssel, és letelepedve földművelésbe kezdett. Addig, érvelnek, a kőkorszak lakói boldogan éltek, szép, ingergazdag, zöld környezetben mozogva töltötték a napjaikat, változatosan táplálkoztak, nem vették körül magukat fölösleges tárgyakkal, és nem nyugtalankodtak a holnap miatt. Az életünk azóta stresszes, egészségtelen és elégedetlenséggel teli, amióta könnyed vadászkirándulás helyett vizesvödröket cipelünk a napon, vagy modern megfelelőjeként naphosszat képernyők előtt görnyedünk.
Földhöz kötött életmódunk tagadhatatlanul számos hátránnyal járt, de számos előnnyel is. Ezek utóbbiak egyike, hogy megérkezett az életünkbe a szőlő, és gondosan nemesített fajtáiból készítve a bor. Aki annyira rajong a szőlészetért és a borokért úgy általában, Eger leghíresebb márkájáért pedig különösen, mint ennek a kötetnek a szerzői, egy borkultúra szakértő, egy borász és történész, egészen biztosan csak a fejét rázná, ha valaki arról akarná meggyőzni, szebb volt az életünk a bor feltalálása előtt. Pedig a bikavér másfél évszázados történetét a sikerek mellett nehéz időszakok is jellemezték, a filoxéravésztől a szocialista idők nem feltétlenül észszerű gazdasági döntéseiig.
Az egri bikavér azonban mindent túlélt, és Garay János költő 1846-ban írt Szegszárdi bordal című verse óta az irodalomba is bevonult: „Töltsd pohárba, és csodát látsz! / Színe mint a bikavér, /S mégis a gyöngy, mely belőle / Fölragyog, mint hó, fehér.”
Ma is a borvidék legismertebb és legnépszerűbb márkájának számít. Ez pedig a mögötte álló embereknek köszönhető, köztük Csutorás Istvánnak és a családjának, akiknek a történetét, az 1930-as évektől napjainkig, szintén nyomon követhetjük a könyvben.
A Szilágyi Réka-Csutorás Ferenc-Papp Péter István Eri Bikavér című könyvét a Jaffa kiadó adta ki.
Ezt is olvasd el!
1921 sorsfordító esztendő volt a magyar történetelmben- könyvajánló
