Belmondo művészcsaládba született. Édesapja, Paul szobrászművész volt, édesanyja, Madeleine festő. Jean-Paul gyerekként bohóc szeretett volna lenni, és a keze olykor gyorsabban eljárt, minthogy gondolkozott volna. Az orra is egy bunyóban tört el, jellegzetes karaktert adva az arcának.
Később, filmbéli szerepeiben gyakran kamatoztatta ökölvívó tudását, akár zsarut, akár csirkefogót játszott. A színjátszásba is kamaszként szeretett bele, amikor a Comédie-Française egyik előadásán megnézte A púpos című darabot. Ekkor döntött úgy, hogy színész akar lenni.
A tanulásban nem jeleskedett. Reménytelennek látszott, hogy Jean-Paul eljusson az érettségiig, ezért abbahagyta az iskolát, és rövid munkaviszony után sikerült bekerülnie a színiakadémiára. A főiskola után színpadi színészként kezdte a pályáját, a Comédie-Francaise-ben, A makrancos hölgyben, a César és Cleopatrában, majd az Oscar című vígjátékban játszott.
Filmes pályafutása nehezen indult. Nyolc visszhangtalan film után 1959-ben megtörtént a fordulat: egy megbetegedett kollégája helyére ugrott be Claude Chabrol: Kettős küldetés című filmjébe. Ezt az alakítását a kritikusok is egyként méltatták. Aztán megkapja a filmtörténet egyik leghíresebb szerepét, a francia új hullámot elindító Godard-remekműben, a Kifulladásig című filmben. Innét pedig elindult egy csodálatos karrier.
Jean-Paul Belmondo – becenevén Bébel – a francia filmes újhullám legnagyobb sztárja volt a 60-as, 70-es években: az innovatív és független, felforgató filmes irányzat minden fontos rendezője, Jean-Luc Godard, Francois Truffaut és Claude Chabrol, mind Belmondót akarták.
80 filmben játszott
Jean-Paul Belmondo élete során 80 filmben játszott, amelyek felét a 60-as években forgatta. Szerepválasztásai bizonyították, mennyire sokrétű színész volt, sosem riadt vissza attól, hogy teljesen eltérő karaktereket alakítson. Bár a legtöbben krimikből és thrillerekből ismerik, amelyekben bűnözőket vagy éppen zsarukat formált meg, melodrámákban is játszott, többek között Romy Schneiderrel és Alain Delonnal.
Az ötvenes évek félbehagyott színpadi karrierjét a nyolcvanas években folytatta, elképesztő sikerekkel: a Bolha a fülbe kettős szerepe vagy a Kean, a színész címszerepe az egyetemes színháztörténet részévé vált. De akik látták, nem felejtik el Cyrano-ként sem.
1991-ben megvásárolta a Théatre des Variétés színházat, ahol egykor maga is szerepelt, a színháznak 2004-ig volt tulajdonosa.
2001-ben agyvérzést kapott, amiből csodával határos módon épült csak fel. Ezután még egyszer visszatért a filmhez: 2008-ban Vittorio De Sica: A sorompók lezáródnak című filmjének feldolgozásában egy beteg, idős embert alakított, aki kutyájával magára marad. Ez a film ugyan elmaradt a korábbi sikerektől, de Belmondónak - saját bevallása szerint - sokat segített a felépülésben.
2010-ben a Los Angeles-i Filmkritikusok Szövetsége életműdíjjal jutalmazta őt. Egy évvel később Arany Pálmát kapott Cannes-ban. A velencei filmfesztiválon 2016-ban kapta meg az Arany Oroszlánt, és 2017-ben César díjat kapott Párizsban.
Belmondot közismerten imádták a nőt és ez fordítva is igaz volt. Első felesége Élodie Constant táncosnő, három gyerekük született. 1965-ben elváltak, ezután Ursula Andress volt az élettársa, majd a nagyszerű olasz színésznő, Laura Antonelli. A nyolcvanas évek végétől Natty Tardival élt együtt, agyvérzése után összeházasodtak és egy kislányuk is született. 2008-ban azonban elváltak. Utána Barbara Gandolfival élt együtt - de élete utolsó kilenc évét magányosan és nagyon betegen töltötte.
A huszadik század egyik legnagyobb színművésze, gyermekei körében néhány hete ünnepelte 88. születésnapját.
Ezt is olvasd el:
