Meg kell mondanom, soha életemben nem nyertem még semmit nyereményjátékon, pedig folyton próbálkozom. Tavaly decemberben azonban megtört a jég, a TUKA márka oldalán csodaszép fából készült nyakláncokat sorsoltak és az egyik az enyém lett. Csak később derült ki, hogy ezeket a szépségeket régi fotográfus kollégám, Fábián Évi készíti. Rögtön az jutott eszembe, ez mégis hogy történt? Most pedig megkaptam a válaszokat is.
Kezdjük a legelején. Mesélj kicsit arról, hogyan lettél fotográfus?
15 éves koromban megálmodtam, hogy fényképész vagyok. Szó szerint, éjszaka. Napokkal később apukám beíratott egy fotótanfolyamra és elkezdtem tanulni. A tanulás a mai napig tart. Alapvetően a kamera a testrészemmé vált és mindent megörökítek. Embert, bogarat, tájat és városokat. A Bölcsészkar Germanisztika szakának elvégzésével párhuzamosan fényképész szakmunkás bizonyítványt is szereztem.
Ha jól tudom kezdetben fotóriporterként dolgoztál, ami meglehetősen férfias munkának számít. Mennyi ideig csináltad ezt, mit szerettél benne?
A szakmunkás iskola alatt egy napilapnál voltam szakmai gyakorlaton. A második állomás a Pester Lloyd nevű német nyelvű újság volt, ahol fotóztam és írtam. Később nagyon masszív három évet töltöttem az Origonál. Sokáig egyszemélyes fotórovatként működtem, tehát amit abban az időben le kellett, vagy le lehetett fotózni, azt lefényképeztem. Élveztem, hogy benne lehetek a jelenben, függetlenül a témától. Sokat jártam a Parlamentbe, tüntetésekre, koncertekre, színházba, sporteseményekre és portrékat is készítettem. Viszont nem ismertem a szabad estéket, hétvégéket. Ezt az intenzív időszakot követte egy lazább magazinos időszak: Nők lapja, Marie Claire, Kreatív. Én onnantól tartom a fotóriporter szakmát férfias munkának, amikor egy nő szül, addig nem. Tehát nem a szakma kimondottan férfias, hanem a körülmények válnak nehezebbé egy nő számára.
Olvastam, hogy rengeteget utaztál, bejártad a világot és nem csak azért, hogy fotókat készíts. Melyik volt a kedvenc helyed, amely leginkább megfogott és miért?
Nagyon szeretek utazni, nagyjából bárhova szívesen megyek. A húszas éveimben azt gondoltam, hogy addig kell messzire, egzotikus helyekre mennem, amíg elbírom a túrahátizsákot és nem vagyok hisztis az alvás tekintetében. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezt a teóriát meg is tudtam valósítani. Jártam Dél-Amerikában, Ausztráliában, az USA-ban és Ázsiában többször. Mivel Vietnámban németet tanítottam a Hanoi-i Goethe Intézetben, ott volt alkalmam ténylegesen megismerkedni a helyiekkel. Ez az a plusz, ami felülírja az összes többi helyet. Alapvetően nem is feltétlenül egy hely vonz, hanem az, hogy úton lehetek. 2001 nyarán másodjára mentem Hanoiba, de akkor Moszkvából vonattal. A transz-szibériai expressz-szel utaztam Irkutszkig, majd Mongólián és Kínán keresztül tovább Vietnámba. Természetesen az összes utat végigfotóztam, nem egyszer izgultam a sok tekercs filmemért.
Számtalan kiállításod volt, két fotóalbumod is megjelent már Nők Magyarországon címmel. Nézegetve a képeidet, feltűnik, hogy te már akkor smink nélkül, teljesen természetes környezetben fotóztad az alanyaidat. Honnan jött az ötlet?
Az Origo fotóriportereként fényképeztem a Mindentudás Egyetemét, illetve az ott előadókat. Heller Ágnes személye nagyon megfogott és tudatosan keresni kezdtem azokat a nőket, akik a saját területükön kimagasló teljesítményt nyújtanak, legyen az filozófus, színész, sportoló, énekes, író, tudományos munkát végző kutató. Nem a sminknélküliség volt a szempont, csupán az, hogy én nem vittem magammal magazinos stábot - sminkest, stylistot, világosítót stb. - többnyire egyedül dolgoztam. Bárki kisminkelhette magát, az volt a lényeg, hogy az alany magát adja. Volt olyan, akit például kutyasétáltatás közben fényképeztem. Jelenleg épp a harmadik köteten dolgozom, melyhez folyamatosan keresem a lehetőségeket, szponzorokat.
Sokat dolgoztál együtt Keleti Éva fotóművésszel, hívhatjuk őt a mentorodnak is?
Logikusnak tűnik, de nem az, inkább baráti kapcsolat van közöttünk. Keleti Éva körülbelül 60 éves korában abbahagyta a fényképezést, én akkor még nem kezdtem el. 2005-ben találkoztunk először, de akkor már én fotóztam őt az első portrékötetembe, barátság alakult ki közöttünk. Amikor 2019-ben felkérték Évát egy életmű kiállításra a Műcsarnokba, ő új képekkel akarta dúsítani hatalmas képanyagát. Ekkor kért meg engem, hogy a közel 30 év kihagyás után segítsek neki a digitális technikával megküzdeni. Úgy alakult, hogy minden fotózásra én vittem őt, technikailag segítettem, majd a képek feldolgozásában is komoly szerepet vállaltam.
Évekig Berlinben éltél a családoddal, most ismét Budapesten laktok. Annak idején miért épp azt a várost választottátok?
2012 és 2016 között éltünk Berlinben. A magyar sajtó átalakulása és gyermekem születése nem segítette a magyarországi pályámat, és Berlin egy élhető városnak tűnt korábbi utazásaim alapján. Próba szerencse alapon belevágtunk, németül jól tudtam, mert nyolctól tizenhat éves koromig már éltem német nyelvterületen. A kint töltött idő legfontosabb része, hogy a lányom is megtanult németül, de hiányoztak a barátok és a család. Berlinben is fotóztam, de sajnos olyan munkakörben, mely nem igazán inspirált, inkább elveszítettem a fotográfia iránti elkötelezettségemet miatta. Hazatérésünk után aztán sok mindennel foglalkoztam, kertészként is dolgoztam fél évig. A fotózást nagyjából múlt őszig hanyagoltam. Most viszont annál lelkesebb vagyok. Jelenleg a Műcsarnokban látható 15 portrém a „Kik vagyunk“ című kiállításon.
Mi az, ami inspirál, mikor érzed úgy, hogy na, ezt most muszáj lefotóznom?
Már nem fényképezek le „mindent“, tudatosabban készülnek a fotóim. Már nincs muszáj. Annyira átalakult a fotográfia jelentősége mindannyiunk életében az okostelefonoknak köszönhetően, hogy bőven elég, ha a számomra fontosra koncentrálok.
A honlapodon láttam, hogy van egy másik vállalkozásod is, “Életem” címmel családi könyveket készítesz saját fotókkal és ha jól értelmeztem a jelentkezők egész családtörténetét is te készíted el.
Ezt egy csoda jó vállalkozásnak hittem és a saját korosztályom lelkes is irányába. De kiderült, hogy amint ajándékba adnák ezt a visszatekintéssel együtt járó lehetőséget szüleiknek, az idős emberek leblokkolnak. Egy-egy megrendelésig jutottam csupán. Nem tart ott a társadalom, hogy szívesen nézne vissza. Aki esetleg mégis, ő meg kikéri magának, hogy a családja már öregnek gondolja.
Ha már a más dolgokról beszélünk, láttam, hogy nemrég elkezdtél csodás táskákat és ékszereket készíteni TUKA márkanéven. A legtöbb alkotásod fából készült. Hogyan találtál rá erre az alkotómunkára? Mit jelent ez számodra?
A TUKA márkanév a „túl a kamerán“ rövidítéséből alakult ki. Abból, amit akkor csinálok, amikor nem fényképezek. Mindig szerettem fával dolgozni, még azt is élveztem, ha barátok megkértek, hogy szereljek nekik össze egy IKEA-polcot. Régi vágyam volt, hogy egyszer igazi fával is dolgozzak. Ezért beiratkoztam egy kétéves, esti asztalosképzésre. Ezt tavaly egy szakmunkásvizsgával és egy vizsgaremekmű elkészítésével zártam. Nem gondoltam, hogy tudok újat mutatni az éjjeliszekrények vagy kis polcok világában, ezért álmodtam meg saját fából készült fotóstáskámat. Az egy dolog, hogy rá is állhatok akár - hiszen még engem is elbír, de emellett minden egyes megtanult szakmai lépést alkalmazhatok az elkészítése során. Ráadásul olyat hozhatok létre, ami új, de leginkább egyedi. Lehetetlen két egyforma táskát alkotni, már csak a fa erezete miatt is. Szeretem a fa illatát, tapintását. Most tartok ott, hogy a gyártás kapcsán felmerülő gyerekbetegségeket megértettem, megtanultam gyógyítani, vagy eleve elkerülni őket és akár rendelésre is készítek táskát. Míg mások jógáznak, én fát gyalulok, csiszolok - a lényeg ugyanaz.
