Pécs nyugati városrészében a mecseki uránbánya megnyitása és rohamos fejlesztése indokolta az 1950-es évek közepén egy új lakótelep építését. A bányaüzemekbe az egész országból toborozták a munkaerőt. A betelepülő családoknak pedig sok lakás kellett, gyorsan. Uránváros tervezése ’55-ben kezdődött, az első épületet ’56 októberében adták át. 1974 végéig 7350 lakást építettek.
Alig nyolc év alatt egy olyan komplex városrész jött létre Pécsett, amiben minden megtalálható volt. A korszerű lakásokon túl bölcsődék, óvodák, iskolák, üzletek, szolgáltatóházak. Az akkor még új paneltechnika tette lehetővé a szédületes iramot. Az Uránvárosi lakótelepeken 30 ezer ember talált új otthonra.
A városrész kuriózuma volt, - meséli Hadobás Béla, hogy a családok felnőtt tagjainak 90 százaléka egy helyen, az uránbányában és az ahhoz köthető kiszolgáló üzemekben dolgozott, tehát egy kultúrkörben éltek, egy nyelvet beszéltek. Az egykori gyerekek, nagyjából 10-14 ezren, 1960-70 között születtek. Közülük ma már sokan máshol laknak, mégis erős összetartó erő működik közöttük, ezt bizonyítja az Uránvárosi csibészek csoport népszerűsége is.
Mi tartja össze ezeket az embereket még ennyi idő elmúltával is?
Az Uránvárosi csibészek csoport története úgy indult, hogy néhány régi ismerős elkezdett sztorizgatni egymás között a gyerekkori élményekről. Felidézték, milyen volt gyereknek lenni a 60-as, 70-es években. Akkor, amikor a szülők mindegyike kötött munkaidőben, jellemzően több műszakban dolgozott. A kisebb gyerekekre a nagyobb testvér vigyázott. A történetekből kiderült, hogy nem az óvodai, iskolai események voltak elsősorban meghatározók, hanem az, ami az utcán történt.
Iskolaidőben, délután kettőkor már együtt voltunk. A városrész híres vendéglátóhelye volt az Olimpia étterem. Délidőben úgy működött, mint egy központi menza. Több száz gyerek ebédelt ott. Aztán hazadobtuk az iskolatáskánkat és mentünk le játszani. Mindenkinek egy zsinóron lógott a nyakában a lakáskulcs. A nyári szünetben pedig reggeltől estig együtt voltunk. Ha megéheztünk, felszaladtunk valamelyik lakásba, gyakran öt-hat gyerek, kentünk magunknak egy zsíros kenyeret és futottunk tovább.
Milyen játékok voltak akkor a legnépszerűbbek?
Egyértelműen a foci, az volt a lételemünk. Az uránvárosi fiúgyerekek 60 százaléka tudott úgy focizni, mint azok akik ma 10-12 éves korukban klubokban eddzenek. Három-négy lépcsőháznyi gyereknek volt egy focilabdája. Salakos pályákon játszottunk, tele voltunk horzsolásokkal, de a sebkezelést is megoldottunk magunk. Minden háztartásban volt alkohol és kötszer, nem szaladgáltunk orvoshoz.
A házak közötti parkolókban fél napokat „kidobóztunk”. Akkoriban még jó, ha óránként jött egy-egy autó. Aztán ott volt a gokartozás. Néhány lécdarab, négy golyós csapágy és repesztettünk ahol csak lejtőt találtunk. Hol volt akkor még minőségbiztosítás! A ’70-es években a menőknek már görkorcsolyájuk is volt. De nem ám a mai soros-fajta. A négykerekes görinek a fém talprészét ki lehetett húzni, ahogy nőtt a láb, bőrszíjakkal kellett a lábfejhez erősíteni.
A házban már minden korombeli fiúnak volt görije, csak nekem nem. Az én első görkorcsolyám Kővári Csabától került hozzám (ő az 5/A-ban lakott), és miután görizés közben eltörte a kezét, a szülei egy életre eltiltották ettől a játéktól. Én az övét örököltem meg. Eleinte a járda túloldalára sem sikerült esés nélkül átérnem. De aztán hamar belejöttem és teljes jogú csapattag lettem a "nagyjárdán" vívott görhoki mérkőzéseknél. Két-három fős csapatok voltak, mindenféle kezdetleges ütőket használtunk és egy sertésmájkrém doboza volt a korong. A konzervdoboz nem volt hosszú életű, az első rágurulásig tartott csak, de abban az időben mi nagyon szerettük a májkrémes kenyeret, így minden mérkőzésre több tartalék korongunk is volt.
(Részlet Bodrogi Frigyes bejegyzéséből.)
A görkorcsolyázás nemcsak sport, játék volt, de azzal is közlekedtünk. – teszi hozzá Hadobás Béla. A játszóterek között, a boltba, mindenhová azzal jártunk. Mindenki tudott kereket cserélni, ha egyikünknek nem volt, kért kölcsön a másiktól. Én például Tukora Tamás - akivel együtt gondozzuk az „Uránvárosi csibészek” oldalt - biciklijén tanultam meg kerékpározni, mert csak később kaptam a szüleimtől saját biciklit. Addig kérés nélkül vihettem az övét, amikor csak eszembe jutott. Ezt a fajta önzetlenséget, összetartást a mai gyerekek többsége nem is érti. Talán ez az önzetlenség az alapja, hogy az összetartozás élménye máig tart.
A közösségi oldalon spontán szerveződő csoport nosztalgiázásnak indult. Nap, mint nap újabb emlékekkel, fotókkal gazdagodik. Benneteket, ötletgazdákat új tervekre is inspirál. Mit terveztek?
A nagy érdeklődést látva, úgy gondoljuk, hogy ez a történet, a mi gyerekkorunk, többet ér néhány bejegyzésnél. Szeretnénk könyv formájában megjelentetni a fotókat és a hozzájuk kapcsolódó történeteket. Úgy gondoljuk, hogy a régi uránvárosiak közül találunk majd olyat is, aki megszerkeszti a kötetet és olyanokat is, akik a nyomdai munkában tudnak segíteni. Jövő tavaszra tervezünk egy fesztivált. Ha csak azok jönnek el a családjukkal, akik most tagjai az Uránvárosi csibészek csoportnak, már akkor is 3-4000 emberről beszélünk. Akik máig egy nyelvet beszélnek.
Ezt is olvasd el:
https://eletforma.hu/stilus/az-epiteszek-tobbsege-megvetoen-tekint-a-kadar-kockakra/
https://eletforma.hu/kul-tour/eljen-majus-elseje-jojjenek-a-szemelyes-emlekek/
