Ha valaki már rég látott, lehet első látásra fel sem ismer, annyit változtál. Fantasztikus formában vagy, rengeteget fogytál, bámulatos külső átalakuláson vagy túl. Hogyan kezdődött mindez? Mi motiválta arra, hogy változtass?
Hu, ez hosszú történet, itt nem egy-két kilóról beszélünk, de nem is pár nap alatt történt az egész. Az Ázsia expressz forgatásán kezdődött minden, két évvel ezelőtt. Akkor fogytam 16 kilót. Ott szinte semmit nem ettünk hetekig, folyamatosan rohantunk az ázsiai forróságban, rengeteg vizet ittunk, szóval éhezéssel észrevétlenül ment le rólam a felesleg. Tavaly februárig sikerült is megtartanom a súlyomat. Aztán a pandémia kezdetén Balin ragadtunk. Épp nyaraltunk a férjemmel és a lányommal, amikor ránk szakadt ez az egész. Hirtelen ijesztővé vált a világ, hiába voltunk a földkerekség egyik legszebb helyén. A repülőjáratok teljesen leálltak, nem tudtuk, hogy jutunk majd haza. Rettegtem, hogy nem lehetek a szüleim mellett. Eluralkodott rajtam a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság. Ezért elkezdtem evéssel kompenzálni. Az a tudatosság, ami engem jellemez azt hirtelen elfújta a szél. Aztán nagy nehezen sikerült hazajönnünk, de a helyzet továbbra is nyomasztó volt. Júniusban már 86 kiló voltam, csúcsot döntöttem, a terhességem alatt sem voltam ennyi. Akkor döntöttem úgy, hogy változtatok. Azt mondtam magamban, hogy nincs halogatás, nem holnap, hanem ma lépek a tettek mezejére. Mintha Csipkerózsika rémálmából tértem volna vissza egy csettintésre, újra rádöbbentem, hogy helyettem senki nem dönthet magamról, egyedül én vagyok felelős a testemért és a lelkemért, ezért összeállítottam magamnak egy programot, ami korábban működött. 30 napon keresztül gyakorlatilag alig ettem, rengeteget mozogtam, de meg sem mozdult a mérleg nyelve. Mást kellett kitalálni, kísérleteztem. Elkezdtem szedni egy gyógynövény komplexet, fókuszba került a hidratálás, előtte gyakorlatilag nem ittam, most napi 3-4 liter vizet iszok. Napi hatszor eszem, már reggelizem is, de csak kistányérnyi adagokat, akkorát mint az öklöm. Az első héten 2 kiló ment le, azaz elindult a folyamat. Addig folytattam, amíg 23 kilótól szabadultam meg. Óriási változás volt.
Az a tapasztalatom, hogy a látványos külső változásokat, bizonyos belső átalakulások is kísérik. Mit gondolsz ez nálad is így történt? Ha igen, ez miben nyilvánul meg?
Az elmúlt fél év nem csak fogyókúra volt, hanem nagyon kemény tanulási időszak is. Folyamatosan azt hallottam, olvastam, hogy ebben a korban már szinte természetes, hogy az ember kigömbölyödik és tulajdonképpen jól van ez így. Meg hogy már másként működik az anyagcserénk, nem vagyunk olyan rugalmasak, nem lehet alakulni. De rájöttem, hogy ez csak egy téves hitrendszer, ami benne van a köztudatban, amit elfogadunk és tényként kezelünk anélkül, hogy megpróbálnánk megcáfolni a gyakorlatban: vajon ránk is igaz? Sosem féltem úgy, mint a Covid elején, de vettem egy mély levegőt és a negatív érzéseket pozitívakkal írtam felül. Ha ez sikerült, akkor miért lenne egy fogyókúra kivétel? Ahogy teltek a hetek az idő engem igazolt, hiszen egyre jobban éreztem magam fizikálisan és lelkileg is. Egy ideje pajzsmirigy alul működés is kialakult nálam, amire gyógyszert is szedtem. A fogyásommal ezek az értékek is javultak. Az egészből a legnagyobb tanulság számomra, hogy soha többé nem engedem így elszállni a kilókat. És óriási segítség volt, hogy a férjem és Lola lányom, akik végig erősítettek. Feri mindig olyannak szeret, amilyen éppen vagyok, ezért sem vettem észre, hogy rengeteget híztam, mert ő soha egyetlen szóval sem utalt rá. A fogyás alatt pedig végig támogatott. Ő az életem legnagyobb ajándéka a lányomon és a szüleimen kívül. Egyébként elkezdtem nem a fogyókúra szót használni, mert a fogyás valamiféle veszteséget sugall. Én pedig a bőség teremtésére törekszem az életemben, így inkább a súlycsökkentő program kifejezést mondom manapság. Hiszek a szavak és a gondolatok teremtő erejében.
Ha jól tudom, korban elérted életed felét. Az emberek nem mindig élik meg jól ezt a vízválasztónak számító kort. Veled hogy volt? Mire tanítottak ez eddigi évek?
Ki ne mondd! Szégyen, nem szégyen, akkor is őszintén elmondom, hogy rendkívül hiú vagyok, ha a koromról van szó. Leírva meg pláne nem szeretem látni, mert egyáltalán nem érzem magam annyinak. Nem hiszem el és nem is értem, hogy mikor repült el ennyi év! Még a szülinapi tortámra is tilos számot írni. Abban hiszek, hogy mindenkinek van egy „állandó” kora. Találkozol olyan hetvenesekkel, akik 20 éveseket meghazudtoló habitussal rendelkeznek vagy éppen fordítva. Vannak húszon-évesek, akik meglepően bölcsek. Nálam 29 éves koromban megállt az idő. Sokszor olyan gyermeki lelkesedéssel tudok rácsodálkozni dolgokra, mint egy 15 éves, imádok táncolni, nevetni, örülni és naivnak lenni. Ez –remélem-, hogy a következő évtizedekben sem változik.
Ami viszont az idén kétségbeeséssel töltött el-persze csak egy pillanatra – hogy rádöbbentem, valószínűleg már leéltem az életem felét, de nekem még legalább kétszer annyi időre van szükségem ahhoz, hogy minden tervemet megvalósítsam. Aztán ezen is hamar túl lendültem. Azzal vígasztalom magam, hogy pár év múlva tuti feltalálják az „örök élet titkát és akkor akár 150 évig is elélhetek. Egyszerűen imádok élni, nem akarom elfogadni, hogy egyszer csak vége lesz. Arra törekszem, hogy minden pillanatát megéljem. A MOST-ban. Hiszek a sorsban is, amely egy életútra predesztinál ,de feldob útkereszteződéseket, ahol a tiéd a döntés, merre menjél tovább. Amikor úgy érzem, hogy nem vagyok a helyemen, akkor pontosan tudom, hogy rossz felé indultam.
View this post on Instagram
Akkor mondhatjuk, hogy ezen is szerencsésen túl jutottál?
Nagyon szerencsés vagyok, mert általában képes vagyok átfordítani a rossz gondolatokat. Optimistának születtem- ahogy minden gyermek- és a drága szüleim a feltételek nélküli szeretetükkel ezt erősítették tovább. A férjem pesszimista volt, de ma már tanult optimizmussal fogalakozik coachként. Tanulmányozott engem is, és, ami nekem magától értetődő, azt ő megtanulta alkalmazni tudományos alapokon és erre tanít másokat is. Egyetlenegy dologgal nem tudok mit kezdeni, a veszteség érzésével. Nekem két évvel ezelőttig nem halt meg családtagom. Aztán elvesztettem a nagymamám, Majd jött Marci, a kutyusunk. A halál talált egy fogást a „mindig hurrá optimizmusomon”. A szeretteim végleges hiánya egy teljesen új tapasztalás, ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni, nem tudom őket elengedni. A hiányérzet miatti fájdalomra nem találok megoldást. Néha beleörülök, hogy nem hallom Marci lépteit, vagy nem látom ahogyan átbaktat a szobán. Nekünk a kutya teljes értékű családtag volt. Öcsibogyó. Vittük magunkkal, mindenben részt vett, mindent értett, ami körülötte zajlott. Férjemet egyszer sem láttam sírni pedig jövőre már 25 éve leszünk együtt, de zokogott Marci miatt. A halállal való találkozás nagyon megérintett és még nem vagyok képes ezt elfogadni.
Aki követ téged látja, hogy nem csak az étkezésedre figyelsz oda, de sokat mozogsz is. Kerékpározol, futsz, túrázol. A sport mindig is az életed része volt?
Mindig is örökmozgó voltam. Hosszú évtizedek óta rendszeresen futok, a súlyomtól függetlenül. Persze mióta lefogytam ez is jobban megy. A bringa pedig közös sport a férjemmel. A mozgásra mint energia forrásra, mint örömszerzésre feltétlenül szükségem van. Nem teljes az életem, ha ez kimarad belőle.
Műsorvezetőként ismert meg az egész ország, most viszont már a közösségi médiában is igen aktív vagy. Nyilván változnak az idők és muszáj alkalmazkodni az új fogyasztói igényekhez. Neked hogy ment ez a váltás?
Számomra a tévézés és a közösségi oldalakon való jelenlétem remekül kiegészíti egymást. Nem tartom magamat influenszernek a fogalom klasszikus értelmében. Az influenszerek azzal emelkednek ki az ismeretlenségből, hogy tudatosan építenek fel egy egységes instavilágot, a rájuk jellemző témával, színekkel, stílussal. Ha jól csinálják, akkor akár egyik pillanatról a másikra véleményvezérekké válnak az adott témában, amivel további követőket és fizetős megrendeléseket szerezhetnek.
Az én ismertségem a csaknem 30 éves televízióban eltöltött műsorvezetői, szerkesztő-riporteri szakmai munkámnak köszönhető. Az aktív közösségi médiás jelenlét viszont kitágítja a határaimat, hiszen lehetőséget ad arra, hogy intenzívebben tartsam a kapcsolatot a nézőimmel. Bár a tévés műsoraim is rendkívül közvetlenek, hiszen éppen az az erősségem, hogy a kérdéseimben saját történetet is elmesélek őszintén, amitől az interjúalany maga is könnyebben megnyílik, tehát ilyen értelemben közel áll a közösségi médiához műfajilag, de a tévé egyetlen dolgot nem tud, amit én viszont imádok. Ott van a nézőm kommentben, de akár be is kapcsolhatom őt élőben és nemcsak ő szembesül az én gondolataimmal, hanem ő is elmondja az övét. Azonnal megérkezik a visszacsatolás. Nem kell hozzá kimennem az utcára, hogy leszólítsanak és értékeljék az előző esti adást, rengeteget tanulok a követőimtől. Ezeken a platformokon sokkal többet tudok adni magamból, mint a tévében, hiszen nem feszít az időkorlát. És itt végre élőzhetek, amit nem kell megvágni, addig beszélek, amíg csak akarok. Két brandet építettem az elmúlt években. A sajátomat és a „#Kandász mamik”- Szerelem-Szülőszoba-Család közösséget, ahol az anyukáké a főszerep és tévés műsor is kapcsolódik hozzá. Hihetetlen erőt ad és óriási felelősség 300.000 követőnek tartalmat készíteni. Imádok tévézni, abban nőttem fel, de a social média platformok lehetőséget adnak arra, hogy az ember sokat tudjon magából adni és mélyebben járjon körbe bizonyos témákat.
View this post on Instagram
Rengetegen követnek a különféle platformokon. Mik a tapasztalataid az online térben?
Fantasztikus találmány, csak tudni kell bánni vele. A közösségi média óriási lehetőség, ha jóra akarod használni. Teret ad a párbeszédeknek, amiket én imádok. De ha valaki csak nárcisztikus és /vagy csak azért csinálja, hogy pénzt keressen vele , azzal biztosan nem tudok azonosulni. Az öncélúság helyett kell, hogy legyen valami misszió abban, amit közvetít és akkor szívesen nézem akkor is, amikor terméket ad el nekem, hiszen ez vele jár. Ha már tudod, hogy ki vagy, kialakult az értékrended és akkor kattansz rá a közösségi médiára, akkor kinyílik a világ, hiszen már el tudod dönteni, hogy mi a jó és mi a rossz neked.. Ám nagyon káros tud lenni, ha az önazonosság hiányában mások életét éled a sajátod helyett. Én személy szerint nagyon élvezem, fejlesztem magam, hogy technikailag és stílusban is social media-komfort legyek, de azt nem adom fel, hogy a posztjaimnak mindig legyen valami mondanivalója. Ha ezzel akár csak egy embert is felderítek, vagy elgondolkodtatok, akkor már van értelme.
Mivel egyáltalán nem szeretsz unatkozni, így biztosan tudom, hogy számtalan terv járhat az eszedben. Van olyan, amit velünk is megosztanál?
A közösségi oldalaimon a férjemet és a kapcsolatunkat is megismerték az emberek. Őszintén beszélünk mindenről, hitelesek vagyunk és annak is tartanak minket párkapcsolati témában. Folyamatosan analizáljuk magunkat, így arra gondoltunk a pozitív visszajelzésekből, hogy egy rendszeres közös műsorral segíthetünk másoknak. A mai felgyorsult, semmire sem ráérős, stresszes világban egy-egy konfliktusból nagyon gyorsan lesz veszekedés, aztán a sebek nyalogatása, majd elhidegülés. Mi a saját és mások példáin keresztül szeretnénk erre lehetséges megoldásokat felvillantani. Ez a misszió. Minél több működő párt látok magam körül, annál boldogabb vagyok.
