Amikor Várkonyi Judit felveszi a telefont, gyanús edénycsörömpölés hallatszik a háttérből.
Csak nem főzöl?
Dehogy! Csak a mosogatógépet pakolom ki. A főzéssel az a legfőbb bajom, hogy sajnálom rá az időt. Gondolj bele, a vásárlás, az előkészítés, aztán maga a folyamat milyen hosszú időt vesz igénybe, ahhoz képest, hogy a végeredmény milyen gyorsan eltűnik.
Enni azért szeretsz?
Persze, de inkább megadni a módját, azt szeretem. Szépen megteríteni, a tányérokat, poharakat, evőeszközöket milliméter pontosan teszem az asztalra. A kompozíció jól nézzen ki, ez fontos. És akárkivel nem ülök le enni. A számomra varázslatos – angliai útjaimról például az otthoni étkezéseink a legerősebb emlékeim, pedig a barátaimmal bejártunk megannyi múzeumot és kastélyt.
Elkalandoztunk a konyhában, pedig azért hívtalak, hogy érdeklődjem: mi lesz az új tanévben?
Oh! Valójában én már felhagytam ezzel. Ha jól belegondolok, csaknem másfél éve nem csináltam oktatóvideót. Az első lezárás alatt jó pillanatban robbant be, mert aktuális volt, de még mindig vannak olyanok, akiknek újdonság. Ha nem is olyan intenzitással, mint az elején, de folyamatosan nő az oldalamon a látogatószám. 12 ezer ember valami miatt követi ezt az oldalt, és azt érzem, ez felelősség – de közben dilemma is: nem vagyok magazin, és a hülyeségen kívül nincs speciális témához köthető tartalom az oldalon. A privát oldalammá vált szinte a felület, pedig a hülyeségem jobban érdekli a közönséget, mint a lényegem, az írás. Ebből is látszik, hogy nem tudatosan építettem ezt az arcomat. Amikor beütött a Covid, megfogadtam, hogy nem megyek sehova és hozzám sem jön senki, amíg ez az őrület véget nem ér. 15 éve volt egy súlyos tüdőgyulladásom, nem akartam, hogy megismétlődjön. A munkámat online végeztem, és temérdek időm maradt mások szórakoztatására.
Mit gondolsz, mi tartja össze ezt a közösséget az oldaladon?
Szerintem ahhoz a hangvételhez ragaszkodnak, ami belőlem fakad. A humor, az irónia felszabadító, és erre szerintem nemcsak a nyomasztó vírushelyzetben, de az átlagos hétköznapokban is nagy szükség van. Ezen kívül az én oldalamon a kommentszekcióban nincs jelen az a durva hangnem, ami minden más platformot ural. A napokban olvastam valahol egy bejegyzést: a fitneszgurut kórházba vitték. Rengetegen tettek a hír alá nevető smiley-t. Nem értem azt a lelkivilágot, ami erre vezet embereket. Oké, ez csak egy emotikon, nem számít, de teljesen mindegy, hogy ki kerül kórházba, akkor sem nevetek, ha nem szeretem. Miféle alak az, aki röhög a másik baján? Azt érzem, az én oldalamon széplelkű emberek gyűltek össze – ez kicsit nyálasan hangzik, de mindenféle pátosz nélkül mondom. És persze őrültek.
A széplelkűségről jut eszembe! Az utóbbi időben egykori filmsztárok csodás fotóit közlöd, sajátosan "várkonyijuditos" képaláírásokkal. Ezek legalább annyira viccesek, mint a karantén oktatóvideóid.
Arthur Miller és Marilyn Monroe közös fotója volt az első, amit kiraktam. Azt írtam alá: „Ez akkor készült, amikor Dr. B. Istvánnal elmentünk a gödi palacsintázóba.” A sorozathoz hozzátartozik, hogy a karantén alatt annyira ráértem, a videókhoz behullámosítottam a hajamat, és kicsit túlrajzoltam a szépasszonyt. Egy ismerősöm küldött egy képet az amerikai film egyik legnagyobb sztárjáról, Mae Westről. Némely fotón tényleg olyan, mintha én lennék jelmezben. Amit viszont hozzá gondolok, vagyis írok, az tényleg én vagyok. Aztán amit a követőim hozzátesznek, az adja meg a savát-borsát a közös bolondozásnak.
Mae West kora szépségideálja volt. A hasonlóság közöttetek mások számára is nyilvánvaló. Mégis úgy tűnik, Te elégedetlen vagy magaddal. Mi ennek az oka?
Anyukám utált strandra járni, pedig semmi oka nem volt rá. Azt hiszem, ezt az attitűdöt örököltem. Ugyanakkor persze közönség előtt töltöttem a fél életemet – apukám nagy showman volt –, imádok sajtóeseményt vezetni, jó ruhákban járni-kelni. Az anyámféle decens típust csak nyomokban hordozom. És akkor még nem említettem a nagymamámat, aki szerint a piros körömlakkot csak a rossz nők használják, de azért rúzs nélkül soha nem lépett ki az utcára. A női lét a káoszból csírázik.
12 évig az Operaház sajtófőnöke voltál, utána a Játékszín PR-osa lettél. Nagyon tudatosan építetted, építed a veled kapcsolatban álló művészek karrierjét. A magad ügyeiben mégis esetlegességet érzek. Ezen nem akarsz változtatni?
A munkám nagyon fontos, de mindig motoszkál még valami a fejemben. Az Opera mellett is így volt ez, pedig szinte 0-24 órás feladat volt, megjelent egy pár könyvem. Egy-egy nagy művész élettörténetét jegyeztem le, ami persze nem esett olyan nagyon távol attól a missziótól, ami amúgy a munkám volt. A Játékszín kisebb intézmény, itt lehet emberi időbeosztásom. A Facebookon tettem közzé néhány éve tíz másodperces novellákat. Sokan kedvelték, ki is léptek a közösségi oldalról, könyvformátumban is megjelentek Kalandárium címmel. Több novellám megjelent az Élet és Irodalomban, most is „csőben” van egy. Magamat tényleg nem tudatosan építem, egyszerűen valamiben mindig manifesztálódik az a rengeteg energia, ami bennem van. És szerencsésen úgy alakul, hogyha valamit létrehozok, akkor annak mindig lesz helye.
Legutóbbi könyvedet, ami Vénusz virrasztása címmel jelent meg tavaly, akkor kezdted írni, amikor a sajtó a metoo botrányoktól volt hangos. Interjúkat készítettél művészekkel a színházi világot és a gondolkodásukat, sorsukat átható erotikáról és a szerelemről. Milyen visszhangja volt?
Ez volt az első regényem. Nagyon sok olvasói visszajelzést kaptam, jókat és nagyon jólesőeket. Az irodalmárok szintén nagyon jó, személyes véleménnyel voltak róla, de recenzió nem jelent meg a regényről. Ellentétben a portrékönyveimmel, mert azokról igen. Nem tudom, vajon túl érzékeny volt-e ez a téma a szakmának vagy én kerültem rossz skatulyába az első zárlat alatt elővezetett „munkásságomnak” köszönhetően… Az olvasók szeretik és ez a lényeg.
Mivel kötöd le mostanában a szabad energiáidat?
Egy pályázati felhívásra írtam egy egyfelvonásos darabot. Egyszerűen csak ki akartam próbálni, hogy tudok-e mást is írni, mint eddig. És elkészült egy monodrámám is, amit Zöldi Gergő dramaturggal csiszoltuk. Pokorny Liának írtam, és célunk van vele. Lia most gondolkodik azon, hogy ki rendezze. Én pedig nagy várakozással tekintek a folytatás elé.
Mi a darab címe?
Mi a címe? Jesszusom, még nincs címe!
Ezt is olvasd el:
"Még útközben vagyok" - Schell Judit a változásról
"Már megtanultam a jót is élvezni" - Rezes Judit a változásról
