Hatalmas zenekari apparátust igénylő monstre alkotásról van szó, amely minden értelemben próbára teszi a zenekart, nemkülönben a közönséget. Nem hencegek, csak úgy mondom, hogy e művel avattam a magam részéről a Művészetek házát és új, világraszóló koncerttermét - de erről majd máskor. Az 1700 nézőt befogadni képes hatalmas terem végre teret, helyet tudott adni a Mahler műnek és a Fesztiválzenekarnak. Nem kellett a Zeneakadémia kicsi színpadán szoronganiuk a zenészeknek, az ütősök nem szorultak fel a még a teremnél is levegőtlenebb kórusülésre. A hat dob szépen, tágasan sorakozott egymás mellett, és festőileg hatott a jobb szélen a két hárfa is.

Na most... Mahlernek ebben a gigantikus opuszában szerepel többek között három pár kolomp. Mindközönséges kolomp, amelyet egyébként a megfelelő állatok vezető pozícióban a nyakukban viselnek és lassú bandukolásuk közben megszólaltatnak a legelőn. Ezúttal három - természetesen frakkot viselő - úr állt fel, amikor elérkezett a pillanat. Két karjukat egyszerre emelték, könyökben egyforma szögben hajlítva, majd a karmester intésére finoman és elegánsan megrázták a kolompokat, majd ismét. A hangszerré avanzsált - nem is tudom - mezőgazdasági eszközök valószínűleg sose láttak állatot, feltehetőleg az alkalomra készült, szépen kifényesített réz alkalmatosságok voltak, amelyek e ritka percektől eltekintve minden bizonnyal a hangszerraktárban pihennek.

Aztán eljött az a zenei pillanat, amikor az egyik dobosnak finom és könnyed mozdulattal élére kellett fordítania hatalmas hangszerét, az ütők tárolására való polcról fel kellett emelnie két fanyelet, amelyek végén barna bőrrojtok helyezkedtek el. A zenész mindkét keze magastartásba lendült, egy pillanatig úgy is maradt, majd kétütemnyit csattintott váltott kézzel a sleffentyűkkel - elnézést, nem ismerem a szakkifejezést -, miután befejezte, jobb karja leereszkedett, a bal viszont utolérhetetlen grandezzával a magasban maradt. Egészen addig, amíg mintegy négy másodperc múlva megismételte a műveletet. Amikor ezt is befejezte, ismét kitartotta sleffentyűs balját, hogy ne csak a zenei hangzás, hanem a látvány is szép szimmetriát mutasson. Aztán leengedte a karját, a dobot visszafordította és leült. Gyönyörű koreográfia volt.

Még egy ütős meglepetése van e műnek. A felső sor közepén helyet foglaló, magas karcsú úr, aki egyébként a cintányérokat kezelte, egyszer csak lehajolt és felemelt valamit, amiből egyelőre mindössze a majd másfél méteres fanyél látszott. A letámasztott valami a füléig ért. Aztán a helyhez és a körülményekhez képest meglepő lendülettel megragadta a nyelet, amelynek a végén egy hatalmas fahenger volt - voltaképpen egy irdatlan kalapács -. Gyönyörű, atlétikus mozdulattal, kirobbanó erővel lesújtott. Egyszer. Kiegyenesedett, mozdulatlanul állt, amíg kifogástalan frakkja helyre nem csúszott, eltüntette hangszerét és leült. Elegáns volt. Mint a zenekar, mint a dirigens Fischer Iván, mint az új terem, mint a közönség. A jó munka mindig elegáns, pláne, ha az alkotó pl. Mahler.