Ha a keleti filozófiákhoz fordulunk, akkor a lélekvándorlás, a reinkarnáció választ kapjuk a "mi következik a halál után" kérdésünkre.

Fiatal, humánus értelmiségiként én is elgondolkodtam ezen a kérdésen, s arra biztatom az olvasókat, hogy kalandozzunk el együtt a gondolattal, mi vár a lélekre a halál után, hogy ne érjen váratlanul, ha majd szembesülnünk kell vele, legyen egy megnyugtató válaszunk a tarsolyunkban.

Nekem nem régen meg kellett fogalmaznom a nagy kérdésre a választ. Sokan vagyunk, akik nem szívesen foglalkozunk a halál gondolatával. Még mindig tabu témának számít, s váratlanul érint bennünket egy-egy családi tragédia. S ezért a kultúránk a felelős...

Édesapám évek óta betegeskedett, egyre több időt töltött kórházban, állapota nem akart stabilizálódni. Valahányszor, mikor megijedtem, s előre gondolkodtam, megrettentem, s ilyenkor megkérdeztem tőle, hogy van. S arcán megjelent egy mosoly, "megvagyok kislányom". A szeme ragyogása mindig meggyőzött arról, hogy élni akar, s ilyenkor mindig egy-egy nagyobb tervét, feladatát ismertette. Én pedig megnyugodtam, hogy az az ember, akinek ilyen tervei vannak, az nem akar még elmenni közülünk.

S egy reggelen nem vette fel a telefonját. Megtudtuk, hogy a "bácsi" meghalt az éjjel. Pedig milyen jól érezte magát előtte való nap. Megborzongok, mikor tudatosul bennem, hogy az a folyosói búcsúzkodás volt az utolsó ölelése és atyai csókja. S milyen érdekes, hogy visszaléptem, még két pusziért és egy erős ölelésért. Szemem megtelik könnyekkel, milyen szépen váltunk el egymástól.

A hírtől kezdve nem tudtam, mi fog következni, csak azt éreztem, hogy nagyon nehéz lesz. A kulturális hiányosságokból fakadóan nem tudtam, hogyan kell felfogni ezt a tragédiát, mit kell tennem. Az emberek csak annyit mondtak, hogy el kell fogadni a halál tényét, és erősnek kell lenni.

Egy orvos adta a legtöbb segítséget abban, hogy el tudjam engedni, s fájdalmamon enyhítsek. "Én alig ismertem, nem az én betegem volt, csak néhányszor találkoztam vele. De ez meggyőzött arról, hogy jó ember volt, s a lelke jó helyre került."

Megpróbáltam erős lenni. Mindenféle magyarázó elméleteket gyártottam, hogy el tudjam fogadni. Nagyon beteg volt, további szenvedésektől menekült meg... de ez mind kevés. Nem lehet pótolni azt az űrt, amit maga után hagyott. Tudom, az idő segíteni fog, de a seb már örökre megmarad. Mert fáj az apai szeretet hiánya, a melegség, a biztató tekintet, az apai büszkeség, az örök optimizmus, mely mindig erőt és hitet adott.

Lehet, hogy most választ várnak tőlem. Ez esetben csalódást fogok okozni. Én sem tudom, mi történik a lélekkel a halál után. Csak bízom benne, hogy ott fenn, valahol, édesapám lelke nyugalomra talált, s figyel bennünket, velünk örül és velünk szomorú, csak éppen nem lehet velünk, testét elhagyta, s a maga útját járja. Ebben reménykedem, mert egy emberi szellem, egy csupa jóság lélek nem szűnhet meg csak úgy, mikor a szív egy utolsót dobban. Valaminek lennie kell a halál után!

Kimegyek a temetőbe, sírjára virágot teszek, elmondom, mi történt velünk, picit megnyugodom, s megyek tovább. Mert tudom, hogy azt szeretné, ha boldognak látna. Végzem a dolgom, hogy édesapám továbbra is büszke lehessen rám. Ez ad erőt, ez visz tovább...

Pató Erika