A tavaszi négy napos tréningen az volt az első mondat, ami elhangzott a főnök szájából: "A jó animátor nem csinál semmit". Már olyan értelemben, hogy mindent úgy szervez, hogy a vendégek aktívak legyenek, például egy sportmérkőzésen csak annyi legyen a dolga, hogy időnként megfújja a sípot, a mini klubban a foglalkozás végi rendrakást is programként tüntesse fel a gyerekek előtt, és így tovább. Szóval a jó animátor nem csinál semmit, de ezt a "semmittevést" irdatlan fárasztó megszervezni.
Minden komplikáció reggel kezdődik, amikor fél nyolckor (nyáron, a héten hatszor!) csörög az óra. Mivel valamikor élni is kell, ezért a napok általában hajnali kettőig tartanak, így a fél nyolcas csörgés dallam a pokol hetedik bugyrából. Kilenckor már a recepció mikrofonja előtt toporog az animátor sereg, hogy a gondosan fejben tartott napi programot lehadarja németül, angolul, hollandul, olaszul, dánul - mindezt keretbe foglalja a "Húréj, húréj, icz a háli-hálidéj" világklasszis nyaraltató sláger. A soron következő projekt a nemzetközi óvoda, azaz a mini klub: figyelmesen hallgatom a dán kissrác elmélkedését - talán az időjárásról, de az is lehet, hogy a Pokemon kártyákról - amiből egy szót sem értek, de ő mondja, mondja, én meg szorgosan bólogatok és váltogatom a yes, no, si szavakat, hogy valahogy mégiscsak részt vegyek a társalgásban. Mintha Kosztolányi bolgár kalauzával festegetnék napi 3 órában... Aztán egyik oldalról belémcsimpaszkodik egy olasz kislány (kb. a térdemig ér, így ha mondani akar valamit bokafogás pózba vágom magam, hogy halljam), másik oldalról egy holland kisfiú, és egyszerre beszélnek, fecsegnek, csacsognak, hisztiznek, nincs kegyelem!
Aztán egy másik kissrác hirtelen megvilágosodik: rájön, hogy a tempera milyen nagyszerű fegyver, ha vastagon bemázolja vele a kezét, és elkezd fröcskölni vele a szélrózsa minden irányába...eddig volt egy fehér nadrágom. Aztán hogy valami jót is kapjak a pöttyök mellé, egy 5 éves forma kislány odaállít elém egy merész, már-már avantgárd, nonfiguratív rajzzal, amiről kiderül, hogy nekem csinálta, és mellékesen egy házat ábrázol. Ez így megy egy órán keresztül, aztán sportolunk: a mini klub ponyva alatt bozsogó törpe had kipörög egy nagy füves placcra, és teniszezik, röplabdázik, focizik - pontosabban próbál teniszezni, röplabdázni, focizni, de annyira kicsik, hogy alig bírják el az ütőt, a labda erősebb, mint a lábuk, satöbbi.
Délután kezdődik minden elölről, esetleg annyi változtatással, hogy most aquafitelünk. Egy otromba, az animátor cégtől kapott sapkában ácsingózok a medence partján, és próbálom minél hangosabban és minél több nyelven beizzítani az embereket, hogy gyerünk, vizigimnasztika, miközben bevillan, hogy én tulajdonképpen mit keresek itt? Életemben nem jártam aerobic órára, vízire még kevésbé, de ahogy ezen morfondírozom már üvöltök, hogy "left, right, left, right, and marching!". Nem lincseltek meg, úgyhogy annyira nem lehetett rossz.
De az animátor mesterség sava-borsa csak most következik: ez az esti show! Az erős eufemizmussal "furcsának" nevezhető koreográfiákat már kezdem megszokni, már a szájizmaim se remegnek annyira a 20 perc folyamatos vigyorgástól. Na de ezzel még nincs vége. Kabarét, sketch-eket adunk elő, az egyik címe: One day of the animation team. Diadalmas zene kíséretében olyan lassan kelünk fel a kuporgó kiinduló pózból, mintha lassított felvételen szerepelnénk. Rácsodálkozunk a világra, és örülünk, hogy az animátor lét egy újabb fantasztikus napjára ébredtünk. Ölelgetjük egymást, még mindig minden nagyon lassú, de már mióta, már másnak kéne következnie, a fogunk között sziszegünk egymásnak, hogy mi van már, ez a próba alatt nem tűnt 5 percnek, ja, hogy rossz CD-t hoztunk, aha, most már ezt végig kell csinálni, nagyon égő. A közönség kegyes, még tapsolnak is. Félhangosan megkérdem, hogy miért, de hál istennek nem jön őszinte válasz. Aztán a következő sketch-ben mint kurva szereplek, a rákövetkezőben nagyobb melleket akarok - a tréningen a kabaré "oktatás" majd minden darabja elmerészkedett a jó ízlés és a diszkrimináció végső határáig. Szerintük, ha az emberek pihenésre vágynak, akkor mindenféleképpen kell mutatni nekik egy kurvát, egy vakot, egy értelmi fogyatékost meg némi testnedvet. Hát ők tudják...nem azért fizetnek, hogy egyetértsek.
Mindez olyan 10-ig, fél 11-ig tart, aztán a következő 8 óránkkal mi magunk rendelkezünk. Sokszor megesik, hogy a mérleg az alvás felé billen, hogy másnap legyen erőnk semmit tenni.
