Pontosan egy esztendővel ezelőtt kaptam az élet legnagyobb ajándékát: téged.
Elképesztő, csodákkal teli év telt el, amióta a világunkba csöppentél. Valószerűtlenül aprócska, pálcikalábú, bámészkodó csomagocskából meglepően erős fizikumú, önálló akaratú, színes egyéniséggé fejlődtél. Ősi természeti törvények szerint, valamiféle titokzatos forgatókönyv alapján történt mindez - mi, a szüleid csupán asszisztáltunk hozzá és örültünk, hogy nap mint nap beleleshetünk ebbe a varázslatba, potya-részeseivé válva.
Vicces is lehetne, mégsincs kedvem nevetni rajta: amikor édesapáddal megtiltunk neked valamit, amit nagyon szeretnél megtenni, nem ellenkezel, de keservesen elsírod magad - majd hozzánk sietsz vigaszért. Hozzánk, akik megríkattunk. Mert mi vagyunk a te világod, Te pedig a miénk.
Olyannyira, hogy mikor mély álomba zuhanok a kimerültségtől, akkor ott, az álmok világában mindig újra veled vagyok egészen addig, míg határozott hangocskád magamhoz nem térít, hogy a valóságban folytassuk közös kalandjainkat.
Sírásod ellen testem minden atomjával tiltakozik, leküzdhetetlen erők kerítenek hatalmukba, és bármire képessé tesznek, csak hogy megvigasztaljalak.
Az acél a tűzben edződik - az anyai szív a gyermeki láz tüzében. Látni lángoló arcocskádat, hallgatni ziháló lélegzetvételeid, tehetetlenül várni az enyhülést - semmihez nem fogható kín.
Semmihez sem fogható boldogság, amikor nevetve sietsz hozzám, a vállamra hajtod fejecskédet, vagy amikor a rám nézel és kimondod: mamma.
Köszönöm neked, Kicsi Ember, hogy tartalmat adtál a napjaimnak, értelmet adtál az életemnek! Isten éltessen egészségben és boldogságban, nagyon sokáig!
FKM 2006
