Az egyik legjobb barátommal - aki szintén nőnemű - néha hosszú órákat diskurálni arról, hogy ki hogy értelmezi a saját nőiségét. A kiadós városi menetelések során gyakran hangzik el a megállapítás, hogy gyakorlatilag úgy éljük az életünket, mint holmi vadulós kiscsávók.
Munka, iskola, ezernyi szerep, az azokkal járó elvárások, és természetesen az azoknak való megfelelni akarás. Mindezt durr bele módon, mindennek 100 százalékosnak kell lennie, mert ha csak 99, akkor mi értelme egyáltalán belevágni? A mérce soha nem az, hogy mit csinálnak a többiek, pláne nem az, hogy hol van a mérce a többi lánynál, hanem hogy mi a tromfolhatatlan, az überelhetetlen - egyszóval a 100 százalékos teljesítmény.
Kiscsávó - az elnevezést humornak szánjuk, pedig valójában egyáltalán nem vicces, hogy két fiatal lány - nő?! - pubertását élő hímek attitűdjéhez hasonlítja a módot, ahogy éli az életét. A gyomorforgatóan lágyan ejtett "lány" szót többnyire pejoratív értelemben használjuk, akárcsak a cicomázkodást szimbolizáló "nőt". Nem, mi kiscsávók vagyunk, kemények, rámenősek, kitartóak - mindaddig, amíg egyszer csak el nem jön az a helyzet, amiben csak mint "nők" lehetünk működőképesek, és akkor nézünk, mint Rozi...
Nem egyedülálló jelenség a miénk. Egyes főiskolákon, egyetemeken, érdeklődési területeken tobzódnak a hozzánk hasonló "pushy" kiscsávók, akikkel kart karba öltve nyomulunk a közös cél felé - vagy épp egymás ellen. Nőnek lenni, ugyan, mit jelent az ma? Amíg sínen van a karrier, addig kit érdekel, hogy nőként vagy férfiként érem-e el, amit akarok?
A sziklaszilárd ego-konstrukció szövedéke azonban - jó esetben - előbb-utóbb felfeslik valahol, és hirtelen már nem olyan édes mindegy, hogy mit jelent fiatal nőnek lenni. A kiscsávónak szembesülnie kell azzal, hogy egy nő nem tud úgy élni, küzdeni, gondolkodni, mint egy férfi, pontosabban nem úgy él, küzd és gondolkodik, mint egy férfi.
Egy megfelelő képességekkel rendelkező, kitartó, és egy jó adag szerencsével megáldott nő a mai társadalomban gyakorlatilag bármit elérhet. Mi, fiatal lányok ebbe a helyzetbe beleszülettünk, elvileg természetesnek kéne lennie, mégis gyakran úgy teperünk a kitűzött cél felé, mintha nekünk kéne megteremtenünk az emancipált nő típusát. Valami nem stimmel, és ez a valami ordít a kezdeményezni képtelen fiatal srácokból (tisztelet a kivételnek), a mára természetesnek számító, széteső családmodellből, a trendi életformává avanzsált szingli-létből, és az egyes nőkben máig tomboló feminizmusból.
Valami félrecsúszott, a természet adta nemi szerepek dugába dőlnek. A nő már nincs odabilincselve a sparherdhez, de ezzel párhuzamosan mintha a racionális felülkerekedne az emocionálison. A karrierista nő egyenlőségének tudatában férfiként igyekszik beépülni a férfiak társadalmába, ezzel pont azt a XX. századi vívmányt lerombolva, miszerint Férfi és Nő egyenlők. A nő elkezd férfiként létezni, amivel nem bizonyít mást, minthogy a nő képes lehet arra, amire a férfi, csak épp azt nem látja, hogy a férfi ebben a szerepben otthonosan mozog, míg ő nem. Ebből következik az a megfeszített, már-már hasadt állapot, amiben az öntudatos kiscsávó leledzik.
Mit jelent ma fiatal nőnek lenni? Az olyan tradicionális női tulajdonságok, mint a gyengédség, az emocionális beállítottság, a lágyság "gáznak" titulálását. Egy mai fiatal nő harminc éves kora előtt nem gondolkodik házasságban, gyerekben, családban, mert addig még annyi mindent kell bevállalnia (karriert, két diplomát, külföldi gyakorlatot). A gyerek, a családalapítás a harmadik X előtt nem tartozik a fontos dolgok közé, holott egy nőnek ez az igazi "bevállalás".
Valami félrecsúszott, pontosabban a szemünk előtt csúszik félre: a nő rosszul értelmezi a nemi egyenjogúságot, alábecsülve azt, amire valójában, csak és kizárólag mint nő képes. A Férfi tulajdonképpen jobban értékeli a Nőt, mint az saját magát.
B. B.
