A pasas állítólag sok csinos asszonyt megszédített a nevezetessé vált díványon hipnózisai során. A  tudós urak felváltva röhögték ki hagymázos elképzeléseit, amelyek lecsupaszították az embert teljesen meztelenre, s álszemérem nélkül vágták az arcunkba, hogy  nekünk biza' van mocskos tudatalattink. Amit gondosan becsomagolva eldugunk a legtitkosabb rekeszekbe.

De néha nem zárjuk le gondosan lakattal.

És ez a Freud nevű pasas most önelégülten néz le egy felhőn csücsülve, lábát lógatva Magyarország felett, és ismételten megállapíthatja, hogy lám, lám:

"A nyájtól elmaradt juhot széttépi a farkas"

Ő ugyanis már lassan egy évszázada elmélkedett erről a tömegről, ahol szerinte a tudatos, racionálisan gondolkodó énünk háttérbe szorul, és átveszi az irányítást az ösztönök zabolátlansága.

Ilyenkor már csak két cél lebeg a sokaság szeme előtt: megnyerni a vezető(k) és a többiek elismerését, jóindulatát, szerelmetes energiáját rájuk borítva. Így tehát nincs más hátra, mint leutánozni őket, és azonosulni a személyiségükkel: sörösüveggel, kockakővel vagy csendesebb formában. Kinek a pap, kinek a papné, ugyebár.

Pár évtizeddel korábban egy francia szaktekintély még jóval szigorúbban azt merte állítani, hogy a tömegben az agy tevékenysége leáll. Nos, tényleg van benne valami, hisz ennek manifesztálódását láthatjuk folyamatosan a flaszter természetes nyers erőiben.

Némi kiegészítéssel még azt is meg merném kockáztatni, hogy a tömegen kívüli világra is alkalmazható lassan a gondolat.

Lépjünk azonban csak tovább. Miért jó tömegbe verődni?

Ugyebár a tömegben a nyájérzés egyenlősége uralkodik (elvileg), a tömeg a többiekkel való eggyéolvadás felemelő érzésével kecsegtet. Közös a cél, közös az irány, és persze közös az ellenség és az üldöztetés érzése is.

Ez pedig érdekes módon mindig is a legerősebb gravitációs erő volt.

De ne legyünk ostobák, drágáim. Mi már csípőből kezeljük egyébként is az agressziót, a pusztító erőt, a sértéseket. Nem kell, hogy vízágyúval locsoljanak meg ahhoz, hogy ez világos legyen .

Önt is terrorizálja a főnöke, havonta kap sokkterápát az orvosától? És a szomszédasszonyt vajon hányszor verte meg a  férje, hogy annyi kék-zöld folttal lett gazdagabb egy hét alatt?

A munkahelyi könyöklésben, egymás letiprásában melyikünk jár élen? És vajon a szelíd önmegmutatás vágya fújja le festékszóróval a templom falát és a villamosokat?

Áldozatok vagyunk? Meglehet. Egymás és sokszor a magunk áldozatai.

Bár manapság nehéz szót érteni ott, ahol állítólag csak kétféle ember létezik: a Szent és a Disznó.