E fiatalság álom: szépségek álma, melyet gyakran egy-egy ijedt pillanat, rideg ébredés szakít meg. Az álmokban való elmerülés fájdalmas öröm, mert tétlen, s az ember fájón vágyja az élet másik oldalát, a tevékenyen élő életet, próbál is útjaira lépni, de mint a járni tanuló gyermek szédül, elesik és megüti magát. A szépségek álma füst, nem valóság:
"Árnyék csupán. Testetlen, léha semmi." Milyen tehát a való élet s milyen sok elképzelt öröme, bánata? Mi az, ami messziről nézve céltalan, öröm és bánat örök céltalan váltakozása, örök létra, mely a semmibe vezet? Úgy látszik, olyan céltalanság ez, melynek fájdalmát csakis az álmodozás édesebb fájdalma enyhítheti: e versek virágos út az álmodozástól az álmodozásig.
Bárhol nyitjuk is fel e könyvet, minden lapján találunk szavakat, melyek ennek az egész szenvedésnek kifejezői. E versek útja olyan út, mely teli van hintve virággal, sok szó díszíti a szenvedést: lágyak, szépek, fájdalmasok, egyformák.
"Szívemet most úgy szeretném
Mellem mélyéből kivenni
S mint piros madárkát félve
Pihegőn, reszketve, élve
Íróasztalomra tenni."
S megmutatni néki mindent
Szerelemnek gyilkos kését
És a körmöt, melytől vérzem
Csodálkoznám, hogy nem érzem
S kinevetném vergődését."
Jászay-Horváth Elemér.
DA
