Amúgy meg egy kicsit skizofrén állapot is. Hol az anyám kislánya vagyok, hol meg én vagyok az anyja a két gyerekemnek.
Magammal hoztam, amit a szüleim kemény munkával belém vertek, s próbálom ezt tovább is passzolni amúgy jó szándékkal, de...
Időnként lehetetlen küzdelem...
Pedig alig múlt el mintegy 30-40 év. Valahogy mégis nagyot fordult a világ, s nem igazán hatékonyak a régi receptek. Pedig igyekszem mindig egy kicsit feljavítani, "feltuningolni" egy-két felszedett újdonsággal, ám finnyás módon odébb lökdösik...
- Ugyan már anya, hol élsz te? Nem így működik már, te egy kicsit lemaradtál...Lassan olyan vagy, mint a nagyiék!
Na ettől aztán piszokul kiborulok! Még hogy olyan lennék?
Hiszen én is szinte naponta hadakozom apámékkal, amikor értetlenkednek a mai világon.
Mindig az örökös példálózás, hogy bezzeg az én időmben... Meg hogy akkor ezt nem merték volna, és hogy bizony "vigyázzba" is álltunk... És főleg mekkora körmöst lehetett ezért kapni! No meg a pénzből is jól kijött, aki dolgozott. És mi az, hogy nekem már hó közepén nincs egy fillérem sem? No meg a gyerekeknek se kellene mindig ugrani, ha éppen elejtenek valami kívánságot...
Ilyenkor gyakran legyintek egyet, és gyorsan kifordulok tőlük, mert sokszor igazuk van...
De a legtöbbször nem...
Amit tőlük tanultam, az még időnként hasznosítható, de egy része már régen elavult.
Modernizálódtam a mai körülményekhez, szedem a lépteimet, de időnként én is lemaradok a gyerekeimtől, hiába okosítanak.
Mert ők most élnek. Okosak, életrevalóak, rafináltak és bátrabbak...Néha irigylem őket ezért, ám mégsem lennék a helyükben.
Azt hiszem nekem jobb volt, gyereknek és fiatalnak lenni...
Most azon gondolkodom, vajon milyen lesz majd öregnek lenni... Vagy már tényleg olyan vagyok, mint a szüleim...?
