A közeli világvége gondolatát első ízben Keresztelő János vetette fel, a középkor pedig éberen tartotta a Jelenések könyvének látomásait. A 10. században az okleveleken gyakran ez állt keltezés helyett: "Termino mundi appropinquante...", vagyis: "Közeledvén a világ vége..."

A legendás 1000. év körül pedig mintha valóban feltörték volna a hét pecsétet, egyik sorscsapás a másikat követte Európában.

Három éven át nem esett eső. A föld kiszáradt, az emberek nem vetettek és nem arattak. Éhínség támadt,az erdőkből előjöttek a farkasok.

Általános volt a rablás, sőt a kannibalizmus. Voltak, akik  tojással vagy gyümölccsel csaltak gyermekeket az erdőkbe, hogy aztán felfalják őket. Volt, aki emberhúst árusított a piacon. Miután bevallotta áruja eredetét, a törvények szerint máglyahalállal fizetett tettéért.

A világvége elmaradt, de a várakozás nem szűnt meg: egyes jósok szerint ugyanis az 1000. évhez még hozzá kellett volna adni Jézus legendás 33 életévét. 1033 júliusában napfogyatkozás is volt, ami fokozta az őrületet: a pánikba esettek közül többen öngyilkosak lettek, olykor saját családjukat is lemészárolták.

Hasonlóan szélsőséges hangulat legutóbb 1999. VIII. 11-én tört ki, a nagy napfogyatkozás előtt. Néhány szekta fanatikus követői ekkor is a világvége eljövetelét hirdették.

Érdekes, hogy a modern ember is a természetben látja a végzetet: a napfogyatkozással köti össze vagy a megbolondult időjárással, de nem veszi észre, hogy ez nem a tőlünk független végzet. A kimerülő erőforrások hallatán bennünk is dobol a kiszolgáltatottság érzése, amiről Umberto Eco beszélt, de teszünk-e azért, hogy mentsük, ami még menthető?