Születése pillanatában a csecsemő halálfélelmet érezne, ha a kegyes sors nem óvná meg őt mindannak a szorongató tudatától, ami együtt jár az anyától való elszakadással és a méhen kívüli létezéssel.
Miután megszületett, a csecsemő még alig különbözik attól, ami a születése előtt volt; nem ismeri fel a tárgyakat, még nincs tudatában önmagának és a rajta kívüli világnak. Csak a melegség és a táplálék biztonságos ingerhatását érzi, és még nem különbözteti meg a meleget és az élelmet a forrásától: az anyától.
Az anya a meleg, az anya az élelem, az anya a kielégülés és a biztonság jóleső állapota. Ez az állapot, Freud kifejezésével élve, a nárcizmusé.
A külső valóságnak, személyeknek és dolgoknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben kielégítik vagy gátolják a test belső állapotát. Csak az valóságos, ami belül van; ami kívül, az csak az én szükségletei szempontjából valóságos - nem pedig a saját tulajdonságai vagy szükségletei szempontjából.
Ahogy a gyerek nő és fejlődik, képessé válik a dolgokat olyanoknak észlelni, amilyenek; az elégedettség, hogy etetik, különválik a mellbimbótól, az emlő az anyától. A gyermek végül is megtapasztalja, hogy a szomjúság, a szomjúságát oltó tej, az emlő és az anya: különböző létezők.
Sok egyéb dologról is megtanulja, hogy különböznek egymástól, hogy önállóan léteznek. Ekkor tanul meg nevet adni nekik.
Egyszersmind megtanul bánni velük; megtanulja, hogy a tűz forró és fájdalmas, hogy az anyja teste meleg és jóleső, hogy a fa kemény és súlyos, a papír viszont könnyű és széttéphető.
Megtanul bánni az emberekkel; hogy mikor eszem, anya mosolyog; hogy a karjába vesz, mikor sírok; hogy meg fog dicsérni, ha rendben a székletem. Mindezek a tapasztalatok abban az élményben kristályosodnak ki és összpontosulnak, hogy szeretnek engem.
Szeretnek, mert anyám gyereke vagyok. Szeretnek, mert védtelen vagyok. Szeretnek, mert szép vagyok, kedves vagyok. Szeretnek, mert anyámnak szüksége van rám.
Általánosabb formulával kifejezve: azért szeretnek, ami vagyok, vagy talán pontosabban: szeretnek, mert vagyok.
Hogy anyám szeret, ez passzív élmény. Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen.
Mindössze az a teendőm, hogy legyek - hogy az ő gyereke legyek. Az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni.
De van az anyai szeretet feltétlenségének egy negatív oldala is. Nemcsak nem kell kiérdemelni - nem is lehet megszerezni, kicsikarni, irányítani.
Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége - és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.
Abban egyetértek, hogy a szeretet tárgya (a gyermek) nem képes szeretetet "kicsikarni" a szeretet alanyából (az anyából), de a szeretet alanya (az anya) igenis képes lehet szeretni gyermekét akkor is, ha korábban nem szerette, vagy "nehéz volt" szeretnie. Persze ehhez "magába tekintésre", alázatra, s a "gondolkodás által serkentett érzelmi befolyásra" van szükség. Ezt kell magában elvégezze az anya, ha nem szereti gyermekét.
Alapvetően igaz az, hogy valóban tragédia, ha egy anya nem szereti a gyermekét, s valóban ezt nem tudja kicsikarni belőle a gyermek; én csak azt tagadom, hogy ebbe bele kell törődjön.
Mivel a szeretet művészet, s a művészet fáradságos munka eredménye, egyetlen gyermekét nem szerető anya sem törődhet bele állapotába.
A legtöbb gyerek számára nyolc és fél-tízéves koráig a szeretet szinte kizárólag azt jelenti, hogy őt szeressék - szeretik azért, mert van. A gyerek eddig a korig még nem szeret; hálásan és vidáman elfogadja, hogy szeretik.
A gyerek fejlődésének ezen a pontján egy új elem kerül a képbe: az az új érzés, hogy az ember a saját tevékenységével szeretetet tud létrehozni. A gyereknek először jut eszébe, hogy adjon valamit az anyjának (vagy az apjának), hogy produkáljon valamit - egy verset, egy rajzot, akármit.
A szeretet eszméje, először a gyerek életében, átalakul abból, hogy szeretik, azzá, hogy szeret; hogy szeretetet teremt.
Évekbe telik, amíg ezekből a kezdetekből a szeretet megérlelődik. Végül is a gyerek, akkor talán már serdülő ifjú, úrrá lesz egocentrizmusán; a másik személy már nem elsősorban szükségletei kielégítésének eszköze.
Attól függ mit értünk egocentrizmus alatt. Nyílván igaz, hogy a szó felszínes értelmében valóban úrrá lesz az önzés-központú beállítottságon (hiszen már nem kell etetni, tisztába tenni, mesét felolvasni neki), de a szó mély értelmében az önzés-centrikus életforma levetkőzése, s a szeretet-központú jellem felöltése egy élet munkája, s ez nem ér véget, (de legtöbbször el sem kezdődik) a serdülő korban.
A másik személy szükségletei éppoly fontosak, mint a sajátjai - sőt voltaképpen már fontosabbak. Adni már nagyobb kielégülés, nagyobb öröm, mint kapni; szeretni még fontosabb, mint szeretve lenni.
Azáltal, hogy szeret, elhagyta a magány és az elszigeteltség börtöncelláját, amelyet a nárcizmus és az én központúság állapota alakított ki. Új egyesülés, részvétel, összeforrottság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni; összeforrtság érzése alakul ki benne.
Megszűnt az a kiszolgáltatottság, hogy csak elfogadta a szeretetet - és ennek érdekében kicsinek, védtelennek, betegnek vagy "jónak" kellett lennie.
A gyermeki szeretet logikája: "Szeretek, mert szeretnek."
Az érett szeretet logikája: "Szeretnek, mert szeretek."
Az éretlen szeretet azt mondja: "Szeretlek, mert szükségen van rád"
Az érett szeretet azt mondja: "Szükségem van rád, mert szeretlek."
Forrás: Erich Fromm
