Elvben csak iskolakezdés előtti utolsó évben kötelező az óvoda, mely felkészíti a gyermeket mind szellemileg, mind a fegyelmezett időbeosztás megszokása érdekében.

Abban azonban mindenki egyetért, bármikor is kezdi a gyermek az anyától való hosszabb távollétet, nehéz pillanatokat, esetleg órákat jelentenek az első napok anyukának is, gyereknek is.

Tapasztalatok szerint azonban érdekes módon az anyák sokkal nehezebben élik meg a közösségbe adás lelki, érzelmi terheit. Tele vannak aggodalommal, hogy valami baja lesz a gyereknek: nem eszik-iszik majd rendesen, elesik, leesik és megsérül, hogyan bánnak majd az ő "kisbabájával", ha sír, nyűgös valamiért.

Nos, nyugtassák meg magukat kedves anyukák! Bár kisebb-nagyobb horzsolások, kék-zöld foltok lehet, hogy gyakrabban jelennek majd a gyereken, ám ezek is fontos elemei a "tanulásnak", az ügyesedés folyamatának. A gyermekintézmények belső tereinek, és kertjeinek kialakítására nem csupán szigorú - a balesetveszélyt - elkerülő szabályok vonatkoznak, hanem szakképzett tervezők és gondozók tervezik és rendezik be, az életkornak és a képességek fejlesztésének legmegfelelőbb módon. A gondozók pedig jelzik, ha a gyermek nem akar enni, és a szülővel együtt keresik a megoldást.

Bármily meglepő, a gyermekeket kevésbé viseli meg a közösségbe kerülés, mint az anyukák gondolják.

Az egészséges kisgyermeknek ugyan először szokatlan az ismeretlen környezet, ám a sok játék, a gondozók kedvessége hamar oldja a tartózkodást. A többi gyerek társaságát pedig kifejezetten igénylik is.

A "beszoktatás" intézményét épp azért vezették be, hogy az anya segíteni tudja gyermekét a beilleszkedésben. Akkor sem kell aggódni, ha nem mindenki tudja végig csinálni az általában 1 hetes beszoktatási időszakot. A gyakorlatban a legtöbb gyerek 2-3 nap alatt megszokja a közösséget. Az pedig, hogy délután kitörő örömmel fogadja az anyukát, teljesen természetesen, s nem azt jelzi, hogy rosszul érezte magát.

A gyerekek esetleges panaszait ugyan komolyan kell venni, és a gondozókkal megbeszélni, de semmiképpen nem szabad a gyerek előtt sajnálkozni, hogy "jaj szegénykém, milyen rossz is neked!" Ettől ugyanis könnyen zavarba jöhet a gyerek, hogy akkor miért is hagyja őt ott az anyja, s végső esetben az anya ellen is fordulhat dühével. S ez általánosságban is igaz: semmiféle aggodalmunkat nem szabad a kisgyerekkel megosztani, mert ezeket ő még nem tudja felfogni, és csak különböző fokú lelki traumákat okozhatunk neki.

Mindenképpen próbáljuk meg elkerülni a "könnyes reggeli búcsúkat"! Soha ne hagyjuk ott a gyereket sírva - inkább induljunk korábban, hogy legyen 10-15 perc arra, hogy a gyereket megnyugtassuk, ha kell és bekísérjük a csoportba. És mi se engedjük, hogy könnybe lábadjon a szemünk a gyerek előtt! Ettől ő még csak jobban fog sírni!

A kisgyerek számra az igazi trauma ugyanis, hogy a hosszabb-rövidebb időre szóló elválást sokkal inkább elszakadásnak éli meg, s gyakran támad olyan félelme, hogy örökre otthagyják őt. Ezért minden reggel el kell nekik mondani, hogy mikor jövünk érte a bölcsibe, vagy az oviba. Nekik még nincs időérzékük, nem tudják mi az a délután, így célszerűbb ha valamilyen cselekményhez kötjük a találkozás pillanatát. Az "Ebéd után", vagy "az alvás után" kifejezéseket már tudja értelmezni.

Az otthonhoz, családhoz való kötődést szolgálja, hogy a bölcsődékben, sőt az óvodákban is általában megengedik, hogy a gyermek valamelyik kedvenc tárgyát magával vigye. Használjuk ki ezt a lehetőséget, és soha ne felejtsük el a reggeli rohanásban, hogy a macit, a kutyust, vagy a babát magunkkal vigyük. (Van, ahol azt is megengedik, hogy a kedvenc tárgy bent is maradjon - ez a legegyszerűbb megoldás)

Unokám, mikor óvodába került az óvó nénik kérték, állítsunk össze egy kis albumot azoknak a családtagoknak a fényképeivel, akikhez a gyerek különösen kötődik. Éljünk a lehetőséggel, ha felkínálják! Jó ez a gyereknek, hiszen bármikor előveheti, és megsimogathatja a képen anyát, apát, vagy a nagyit. A közhiedelemmel ellentétben ettől nem lesz szomorú, hanem erősíti lelkét. (Gondoljunk csak arra, felnőttként mi is magunkkal visszük a gyerek képét, ha nélküle utazunk, s milyen jó érzés elővenni és nézegetni.) Könnyíti az óvónők kapcsolatteremtését is a gyerekkel, hiszen amikor a gyerek mesél valakiről, meg is tudja mutatni a képét. Nálunk még a kutyus képe is bekerült az albumba, így az óvó nénik már néhány nap múlva kérdezték a gyereket, hogy van a kutyus.

Úgy segítünk tehát legjobban magunkon is, gyermekünkön is, hanem elválásnak, vagy pláne elszakadásnak éljük meg a közösségbe kerülést, hanem a növekedés, és az élet természetes velejárójának.