"Az én szívem sokat csatangolt,

                                                              de most már okul és tanul.

                                                              Aki halandó, csak halandót

                                                              szerethet halhatatlanul."  

                                                                        (József Attila)

 Beszélni még nem beszél, de már megérti a szavakat, és megérteti magát leginkább: "ezt akarom!", "ezt nem akarom!" szinten. Akarata kivívásáért csíp, harap. Ha minden rendben van elégedett, még nem jutalmaz  - mint a régi korok fenségei a teljhatalom és az öntudat birtokában-, szinte rezzenéstelenül veszi tudomásul a neki kijáró "jókat". Ha örül, hangos sikkangatásokkal adja hírül a világnak, hogy boldog. Minden érzelemét végleges módon adja tudtául a világnak. Szinte minden nap tanul valami új kunsztot. Tegnap még fel sem tudott állni, ma már fut, mint a nyúl, az anyarabszolga alig-alig tudja utolérni. Az anyának mostanra már egy perce sincs, és az ő érzelmei is: "a de édes", "de borzasztó" között hullámzik. A kezdeti bensőséges idill felbomlott. Előtérbe kerülnek a nevelési kérdések, és az anyában egyre jobban elő-elő bukkan a kérdés, valamit kellene kezdenem magammal.

Az egykori kisbaba fejlődését és a fejlődéssel együttjáró változásokat az anya nemcsak örömmel szemléli. Érdemes az éppen totyogó gyermeke mellett büszkélkedő anya arcát megnézni, amikor egy másik édesanya csecsemőjét megnézi. A nosztalgikus elrévedezés, a múlt gyönyörűségeinek percei villannak át arcán. Örül, hogy túl van mindezen, de fájdalmas is, hogy milyen gyorsan elröppent az a néhány hónap, és talán nem is volt tudatában boldogságának. Később értjük meg és foglalja el lelkünkben a méltó helyét az élet eme - soha vissza nem térő - ajándéka. Nem véletlen. Súlyos ajándék az anya-gyermek duálunio. Nehéz ebből felnőni, elsősorban az anyának. A kisded fejlődése diktálja az iramot, nem könnyű evvel lépést tartani.

A kisded egyre jobban a világ felé fordul. Felfedezi apját, belé csimpaszkodik, fel akar rá mászni. Apja erejében bízva sikkangatva kéri, hogy dobálja, dögönyözze már egy kicsit. Valljuk be ezt a "pálfordulást" fájdalom, féltékenység nélkül még nézni is lehetetlen, holott. Holott pont arra vágyott minden nő, hogy a gyereknek legyen jó apja is. És hiába a szándék. Megjelenik a fájdalmas féltékenység, alig lehet megállni kétértelmű, vagy nyílt szemrehányó  megjegyzések nélkül. "Én gürcölök vele egész nap, Te csak learatod a gyerek szeretetét". Ilyen és hasonló megjegyzések és utána a bűntudat, "mit csinálok?" "megőrültem...?". Száz szónak is egy a vége, az anya egyre inkább azt érzi, hogy a gyermekének már nem csak őrá van szüksége. Kellene valamit kezdeni, leginkább önmagával.

Az anyaság folyamatában nagy változás a menstruáció megjelenése. Sok kisbaba nem szereti ilyen szakaszban az anyatej ízét, önmagát elválasztja. Mások tovább szoptatnak, és az anyatejes táplálás mellé kap a kisbaba egyre több, és változatos ennivalót. Nagy és új gond jelenik meg: mit ehet a kisbaba. Főzőcske, vagy gyermekétel? Plusz gond az etetés. Vannak ételek, melyek hiába "alkalmasak", a gyerek nem szereti. Forgatja a szájában, gyűjtögeti, majd alkalmasint egy adagban kiköpi. Olyan az etetőszék környéke, mint egy kismalac ólja. A problémát tovább fokozza a gyermek önálló evésigénye. Nem engedi magát etetni. Ő akar, sőt kolbászt akar, azaz nem gyerekpapit, azt amit anyja és apja eszik (általában nem lesz ezektől a falatoktól semmi baja).

Sok anya - helyesen - megtartja az esti lefektetéshez a napi egyszeri szoptatást, melynek már egyértelműen nem étkezési, hanem egymásra hangolódó, érzelmi elcsitulás, intimitás értéke van.

Az anya egyre inkább érzi, hogy gyermekének rajta kívül szüksége van másra, másokra: apára, nagyszülőkre, más gyerekekre. Egyszóval emberekre. Társas lény, akármilyen picike. Ha napokig együtt vannak bezárva, nem kielégítő egyik fél számára sem, mert az anya egymaga nem elégítheti ki gyermeke ember szükségletét, és viszont. A kisbaba már imádja a vendégeket, élvezi, ha vendégségbe mennek, délután, majd este is ott aludni, pláne, ha az alvási rituálét (párna, baba, illatok) megkapja. Ilyen helyzetekben produkálja magát.

Persze mindezekhez szükséges, hogy lássa, hogy anyja közben félszemmel ráfigyel és elégedett vele, és mindazokkal jóban van, akik körülveszik.

Természetes, hogy mindezek a változások felszínre hozzák a féltékenység mellett azokat a reális kérdéseket is, hogy "Mit kezdjek magammal?", "Megtehetem-e, hogy lepasszolom a gyereket?", " Mit szól a férjem, ha bébi felvigyázót keresek?", "Találok-e megbízható fiatal lányt, pótnagymamát?" stb. stb. Egyszóval önmentesítés vádjával illeti magát, holott saját igénye és gyermeke szükséglete egybeesik. Óhatatlan, hogy mindezen önvádak alól csak "hosszútávú" célok (pl. új diploma, nyelvvizsga stb., melyre jelen jogszabályrendszer lehetőséget is ad) megvalósításának igényével tudja önmagát felmenteni. Szinte egyik megterhelésből a másikba rohan, ahelyett, hogy adna magának lehetőséget arra is, hogy harmóniába hozza meglévő szerepeit (anya, feleség, barátnő, nő, barátnő, családtag stb.).

A gyermekágy végén, a gyermek egy éves kora körül az anya részleges felszabadulása és a felszabadult energiák harmóniába terelése fontos szakasz a nő életében. Jó lenne, ha a folyamatos teherhalmozás, a teljesítményorientáció helyett a harmóniában tartás lenne az egyik cél.

A Nő Ezer Arca tréningjei között szerepel a jól teljesítők számára a női hatékonyságfejlesztő programjaink is, melyben lehetőség nyílik a belső igények kidolgozására.

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,

pszichoterapeuta