Vacogok, mert úgy tűnik ősz lett, csak nem vettem észre: a hőmérő higanyszála hirtelen tizenfokokra süllyedt, és napokig az istennek sem ment feljebb. Amikor becsomagoltam a ruháimat, néhány darabot hagytam csupán elöl, azzal a naiv gondolattal, hogy egy-két nap múlva úgyis kicsomagolok. Ez a pár darab persze némi - kánikulára való - topocska, nadrágocska, szandál. Ezért most kitartóan vacogok, a cicámmal az ölemben. Balra tőlem a fürdőkádam. Igen, balra, vagyis a szobában... persze, hogyne tudnám, hogy egy fürdőkádnak a fürdőszobában a helye. Nos, ez itt van. Fürdőszobám ugyanis egyáltalán nincs.

            Ma hajnalban érkeztem. A holmim nagy része már pár napja itt tölti idejét, ma csak én és a cicám érkeztünk. Véglegesen. Nem húzhattam tovább az időt az albérletben, így is 1.-e helyett 9.-e van. Megérkezvén épp csak arrébb toltam néhány dobozt, sebtében felmostam egy szobasarkot - a "nappalit" - és leraktam a matracomat. A galéria ugyanis egyelőre használhatatlan: mivel levágtak belőle egy darabot a terveknek megfelelően, így csak egy oldal tartja, és a szentlélek. Remélem elég kitartóak lesznek ők ketten, hiszen alatta minden cuccom, a törékeny étkészlettől kezdve a számítógépemig. Matraclerakás után aludtam nagyjából 1 órát, és akkor megérkezett két kőműves megorvosolni szegény fürdőszobámat. Nem, ők nem az előző csapatból való emberek, hanem teljesen újak, nagy szerencsém volt, hogy rájuk találtam...

            Azt gyanítom, hogy enyhe átverés áldozata lettem. Mint ahogy említettem már, a kollégám emberei elkezdték az átalakításokat. A tervekből csupán a galéria levágása ment zökkenőmentesen. A fürdőszoba viszont annál több meglepetést tartogatott. Ahol az ajtót akartam megnyitni, egy kémény uralta a terepet. Nosza, nem gond, lebontjuk. Jött az első meglepetés: A kéményben mentek a gázcsövek a bojlerhez. Olyan bejáratot meg ugye senki nem látott még, ahol kb. mellmagasságban csövek futnak ide s tova. Ki kell tehát szedni a csöveket, felbontani a fürdő alját, és abba lerakni. A konyha és szoba közti boltíves megoldás sem mehetett egyszerűen: úgy, ahogy én szerettem volna, lehetetlen, mert nem fogja semmi tartani a falat. Marad tehát a szoba bejárata az eredeti helyen, boltívesre igazítva, és mellette csupán egy boltíves ablakocska. Ez mondjuk nem gond. A fürdő már annál inkább. Amelynek olyan a fala, mintha részeg kőművesek rakták volna: derékszöget, egyenességet még hírből sem ismer. Pláne ott, ahol a kémény volt, remek terméskövek meredeznek a falból némelyütt, máshol viszont lyuk van. Na, persze nem teljes lyuk, hiszen a ház külső fala legalább negyven centi vastag, csupán "belső felületi egyenetlenség" a jellemző. A kollégám pár napja feljött hozzám az irodába, és felvázolta, hogy haladnak, mik a gondok, és hogy miket kéne még csinálni. A fürdő falának egyenetlenségét gipszkartonnal lehet orvosolni, a galériát meg kell csinálni tartósra, az előszobába beépített szekrény, stb. stb., lelkesen bólogattam, majd elképedve néztem a lista aljára írott számot... ugye, ez nem az ára mindezen mutatványoknak? Hát persze, hogy de.

Nem lévén elég keretem, muszáj meghúzni a nadrágszíjat, vagyis a papíron jóval feljebb a vonalat: megmondtam a kollégámnak, hogy fejezzék be azt, amiben eredetileg megállapodtunk.

A többit más módon vagyok kénytelen megoldani. A "befejezés" szót azonban másképp értelmeztük: én úgy, hogy az adott tevékenységet készre kivitelezzük, ő viszont úgy, hogy eldobnak kaszát-kapát, vagyis kőművesszerszámokat, és elvonulnak a helyszínről. Tudtam meg napokkal később, mikor szemrevételeztem a szomorú helyzetet. A fürdőszobám a következőképpen néz ki: nincs alja. Egyenetlen föld, amelyekből csövek állnak ki itt-ott. A fala, ahogy az előbb említettem, katasztrófa. Ja, persze szaniterek, mint fürdőkád, mosdókagyló, de akár egy wc, azok nincsenek benne. A legelső, amit tenni kell: lebetonozni az alját, minden más csak utána jöhet. Én úgy gondoltam, hogy a munka "befejezése" mondatomban egyértelmű a lebetonozás, de hát a csapat nem így gondolta. Viszont kaptam annyi "nagyvonalúságot", hogy ha kész a betonozás és a vakolás, akkor csak füttyentsek, és jön a vízszerelő bekötni a szanitereket. Merthogy ez még benne van a megállapodásban. Egyelőre azonban nagyobb gond gyötört: honnan szedjek 2 nap alatt egy kőművest, aki ezt megcsinálja?
            Lázas telefonálgatás ismerősöknek, segítségért esedezve. Egy darabig, úgy éreztem, a világ összes kőművese engem hívogatott, hivatkozva általam sosem hallott nevekre, ahogy, mintegy riadóláncban, elterjedt a problémám. Az egyik nem tudta vállalni a szükséges határidőn belül, a másik nagyon sokat kért, a harmadik nem jelentkezett többet, és így tovább. Végül, beköltözésem előtt egy nappal kijött a helyszínre egy építésvezető, akiről egyáltalán nem tudtam, ugyan honnan is tudja az esetet, de nem igazán érdekelt, a lényeg, hogy új reményt jelentett. Hümmögve körülnézegetett, hallgatta kapkodó magyarázkodásomat, majd lezavart jópár telefont, kért, utasított, intézkedett, és lám, ma, vagyis másnap reggel már itt szorgoskodik két kőműves, az udvaron egyhangúan morog a betonkeverő, melynél megnyugtatóbb hangot rég hallottam már. A többi munkát is ők csinálják majd, de, mivel pusztán baráti kérésre, kapacitásukon felül vállalták, valószínűleg hosszabb időbe is beletelik, mire minden elkészül.

Addig kissé "romantikus" körülményekre kell berendezkednem: lavórban kell fürdenem és mosnom, hideg vízzel (mert a bojlert leszerelték, ki is kellett cserélni, de vakolásig nem lehet visszatenni, a gáztűzhelyt pedig még nem tudtam beköttetni), mindent a vakolatpor könnyű fátyla fed (beleértve a hajamat is, melyet jó darabig nem igazán tudok megmosni), és időnként elmélkedem a dobozok felett, ugyan melyikbe is csomagoltam egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat, mert annyi eszem nem volt, hogy ráírjam, miben mi van. Persze minek is néhány napra, azt nem tudhattam előre, hogy ez a néhány nap villámgyorsan hetekre fog hízni.

Nézzük a pozitív oldalát a dolgoknak, mást úgysem tehetek, ha nem akarom, hogy a csüggedés eluralkodjon rajtam. Rájöttem, hogy tulajdonképpen remekül meg lehet lenni civilizációs kellékek nélkül is. Sőt, még egy kis külön pikantériát is ad a dolgoknak. Folyton egyszerű megoldásokon kell a fejemet törni, hogy lehetőség szerint mégis kényelmet és tisztaságot varázsoljak magam körül. S a helyzet ellenére derűs magatartásomat a munkások is láthatóan értékelik: vidáman cseverészek velük, és segítek, amiben tudok. Mosolyogva nyugtázzák, hogy lemosom a konyhaszekrényt: hiszen holnapra ugyanolyan poros lesz. Mindegy, csak csinálhassak valamit! Miután bekötésre kerül a gáztűzhelyem, még kávét is főzök nekik, és már vizet is tudok melegíteni a mosáshoz, fürdéshez. Megtanulom, hogyan osszam be az időmet... és a biológiai szükségleteimet. Átjárok a sarki kocsmába kávéivás címén egyéb ügyeket elintézni - wc ugyanis még nincs nálam - és összeismerkedem a környéken lakókkal, hasznos információkat gyűjtve. Olyan, mintha vidéken élnék, az emberek sokkal közvetlenebbek, és barátságosabbak, mint a belvárosban, köszönnek a boltban, mosolyognak, és bármikor szóba lehet velük elegyedni. Szeretek itt lakni, a körülmények ellenére is, melyek viszont napról napra javulni fognak - gondolom.

Most viszont sorban elmerülök a ruhás zsákjaimban némi meleg ruha után kutatva, mert kint úgy zuhog az eső, mintha fizetnének érte, és csak nem akar melegebb lenni. Remek egyensúlyi gyakorlat úgy manőverezni a holmik között, hogy lehetőleg ne verjek le semmit, és ne is essek orra. Sikerrel járok, immár tetőtől talpig melegbe burkolózva visszaülök az ablakom elé, és elmerülök az Árvácskában, melyet rendcsinálás közben örömmel fedeztem fel a konyhapolcon. Az ablak a kertemre néz, melyet csodás színekben pompázó virágágyások helyett egyelőre egy formás sittdomb díszít... no, nem baj, ez is eltűnik egyszer majdcsak.

folytatjuk...

Forró Mária