Nem gondoltam volna, hogy van valami, ami az egész napos mini-klubbolásnál és a több száz ember előtti baby denszelésnél is megerőltetőbb...aztán eljött a péntek este...
Először is szögezzük le, hogy a "dizsnya" szó számomra a legnegatívabb kifejezés, amivel valaha szórakozóhelyet illettem. A dizsnya az a hely, ahol huszad-kategóriás zenei aláfestés mellett szürcsölgethetjük méreg drága, ám annál hígabb koktélunkat, mialatt szemtanúi lehetünk 14 éves pubik viharos (5 perces) románcainak.
Otthon igyekszem kerülni ezeket a helyeket, és lévén Budapest nagy város, ez az esetek 99 százalékában sikerül is. Viszont itt, Pacengo cityben, nem valami gigászi a választék: Night Festival vagy Night Festival. Ez ugyanis a helyi "dizsnya", ahova a környező kempingek közönsége jár éjjelente. A 6 napi kempingbe zártság után még ez is jobb, mint a semmi, így hetente egyszer megesik, hogy letévedek.
Első élményem az éjszaka hatalmas fesztiváljával kapcsolatban az az olasz vendégszeretetet megszégyenítő jelenet volt, amikor a nagy darab, nagy kopasz fejű szekus nem akart beengedni, mert nem volt nálam a kemping passzom. Hiába próbáltam bizonygatni angolul, magyarul, hogy turista vagyok, 10 perces heves vita után válogatott olasz sértésekkel rakott ki a sorból. Aztán valami jótét lélek megszánt egy kemping kártyával, és így végre behatolhattam a képzeletemben addigra fantasztikussá avanzsált szórakozóhelyre - bocsánat, dizsnyába.
Már az első lépések után világossá vált, hogy fantáziám és a realitás közt hatalmas szakadék tátong. Pontosabban nem is az első lépések, hanem az első kiszivárgó ütemek alapján döbbentem rá, hogy túl nagy energiát fektettem a bejutásba ahhoz képest, amit jutalmul kaptam. A DJ amolyan DJ Pista, aki időnként CD-t cserél, és amúgy elégedetten legelteti a szemét a hatalmas őrjöngő tömegen. Mert tömeg - mindennek ellenére - az van. Az átlag életkor ilyenkor a falu nyugdíjas lakosságával együtt sem éri el a tizennégyet, aki pedig véletlenül már a tizennyolcat is betöltötte, az hevesen próbál utat törni magának a bár felé, hogy legalább némi röviddel enyhítse első ledöbbenését.
Szegény párák ezzel csak maguk alatt vágják a fát: ahogy egy pillantást vetnek az itallap árrublikáira, egyből leolvad az "utolsó esély" reménye okozta mosoly az arcukról. Ha nem szerelkeztek fel egy heti fizetéssel az este alkalmából, akkor szájuk szeglete az ital-bón kiváltása után szomorúan fityeg bele a 6 eurós, híg sörbe.
Mindez hamar kiderült számomra, de gondoltam, ha már itt vagyok, megpróbálom kicsit élvezni a dolgot. Követve a "tízen megyünk buliba, majd megérkezés után tízen tíz felé oszlunk" bevett hagyományt, egyedül vágtam neki a tánctérnek. Öt perc után, karomat felváltva pajzsként használva a mellem és alsóbb testrészeim előtt kivédve Don Giovanni leszármazottainak vérmes támadásait, szinte kétségbeesetten kerestem a társaság valamelyik fiú tagját, hogy alibi-pasiként alkalmazzam az este hátralevő részében.
A sok szőke, holland fej és a kajánul vigyorgó digó arcok közt sehogy nem találtam meg potenciális testőrömet, így úgy döntöttem, hogy inkább megszököm, minthogy megszokjam a dolgot. Úgy látszik, nemcsak én kaptam spontán pánik rohamot, mert mire kiértem az animátor osztag nagy része már kint lihegett, és próbált re-animálódni. Még szerencse, hogy volt egy hetünk felkészülni az újabb rohamra...
