Kedves Életforma.hu és Olvasói!
Szörnyen érzem magam. Volt biciklim, nincs biciklim. Biztos Önöknek is vannak olyan tárgyaik, amikhez már elsősorban nem is funkciójuk, hanem eszmei értékük miatt kötődnek. Nekem ilyen volt az agyonhasznált, tíz éves biciklim, amit a napokban elloptak a lépcsőházunkból.
Nagy és tulajdonképpen teljesen felesleges kérdéseket vet fel bennem az eset. Olyanokat, mint például hogy miért lehet Bécsben két euróért (lehet, hogy öt, már nem emlékszem) biciklit bérelni. A rendszer úgy működik, mint nálunk a bevásárlókocsi használat: bedobsz két eurót, elkötöd a cangát, és ha már nem kell, a város másik pontján visszakötöd, és megkapod a két euródat. A magyar ember jóízűt kacag még csak az ötleten is, hogy nálunk ilyen szolgáltatás legyen. Hány napot élne túl a bicikli park? Kettőt, hármat? Valószínűleg egyetlen éjszaka alatt lopnák el az összest.
Nálunk az utcán, nyilvános helyeken, lépcsőházakban kikötött kétkerekűk a klasszikus balkán "kölcsönzési" attitűd áldozatai: érme helyett fémvágó ollóval kötik el őket - és ezen a ponton véget is ér a történet. "A bicikli fogyó eszköz" - mondtam magamnak szomorúan, amint felemeltem a félcsuklónyi vastagságú, elvágott láncot. Ahogy ezt kimondtam, hirtelen ledöbbentem - elsősorban magamon: már természetesnek veszem, hogy a több tízezer forintot kóstáló tárgyakat időről-időre ellopják tőlem.
Nemcsak a pitiful lopás, hanem az én reakcióm is tipikusan "magyar" volt. A "nincs mit tenni, ez van, ezt kell szeretni, jó a sz... is" felfogást tükröző mondat elejét vette bármiféle moralizálásnak. Hogy "én ezért megdolgoztam", hogy "aki ilyet tesz, az a társadalom szemetje" és a többi, és a többi. Ellopták, hát ellopták, felháborodni nem kell, azonban olyan hülyének se kell lenni, hogy elfelejtsük, hogy hol élünk. Ergo eljutottam addig, hogy az én hibám, hogy ellopták. És - ha nem magyar viszonylatban gondolkodunk - azért ez röhej.
Pont a múltkor olvastam itt az oldalon, hogy egy művész bedobta egy másik művész munkáját a folyóba, mert nem tetszett neki (Halász Pétert bedobták a Dunába, https://www.eletforma.hu/?r=4274 - a szerk.). A cikk bevezetőjében olvasható, hogy a közelmúltban már nem az első olyan esetről van szó, hogy egy köztéri műalkotást valaki ellop, vagy megrongál. Egy valami kapcsolja össze az én biciklim és a művek sorsát: a helyszín.
Az utca, illetve a köztér a társadalom közös játszótere. Oké, az én kétkerekűm a lépcsőházban volt, ennyiben nem közterületen, de mégis "szem előtt" parkolt. A közös terek ebben a városban (pesti vagyok, így nem tudom, hogy az ország többi pontján milyen az összkép) sokszor inkább töménytelen mennyiségű degenerált ember dühöngőjére emlékeztetnek, mint olyan közösségi helyre, amit a város lakói ténylegesen belakhatnak, belaknak. Természetesen szeretem ezt a várost és ezt az országot, csak néha úgy érzem, hogy a három zárral felszerelt lakásomon kívül "nincsen számomra hely". Csak terek vannak, személytelen terek, és nem élő, mert otthonosan használt, vigyázott, belakott helyek.
Felnőtt ember vagyok, így tudom, hogy ez a kesergés tulajdonképpen teljesen felesleges, valamint hogy a kérdés végtelenül összetett, és nincs rá kézenfekvő megoldás. Csak rám tört az infantilis szomorúság: nyomorultul érzem magam, hogy megloptak.
Egy olvasó
(Lz)
