Mindenkit más inspirál: van, aki a dicsérettől, van, aki dorgálástól indul be. Ezt, mint ahogy a tanároknak is tudniuk kell (legalább is illene még gimnáziumi és általános iskolai diákok esetében), a főnököknek sem árt észben tartani.
Hogy miért? Mert a nagy cél, azaz a hatékony csapatmunkát kísérő siker, enélkül elérhetetlen. Végül is azért főnök a főnök, hogy kézben tartsa egy vállalat, cég ügyeit, amiken beosztottaival együtt dolgozik. A nagyobb irodák főnökei általában a beosztottak közt szétosztják egy nagyobb projekt mikro-egységeit, így rájuk már "csak" a kész részek egésszé rendezésé vár. Na de ahhoz, hogy az egész valóban egész legyen, a részeknek is stimmelniük kell, és ehhez nem árt kicsit átlátni a "piti" feladatokon güriző munkatárs szerepén.
Mert hát ő is emberből van. Lehet valaki a világ legszorgalmasabb embere, de ha érzékeny típus, és úgymond a dicséretre "bukik", a vele szemben tanúsított türelmetlenség és igazságtalanul nagy szidalmazások úgy leblokkolhatják, hogy még azt se fogja tudni jól megcsinálni, amit normál körülmények közt a kisujjából rázna ki. Ugyanez érvényes viceversa. Van, akinek kell az "alázás", ahhoz, hogy kihozza magából a maximumot. Ha valakiben ott bujkál a "na majd én megmutatom, mit tudok" mentalitás, akkor nosza rajta, hozzuk ki belőle, amit tud.
De a piszkálásnak, noszogatásnak, lehordásnak van határa még azoknál is, akik a düh motiválta produktivitás képviselői. Akármelyik típusba is tartozzon a kolléga, néha nem árt megdicsérni! Ezek lehet, hogy alapvetések, de könnyű abba a hibába esni, hogy másokon verjük le a magunk feszültségét, pláne, ha az illető nincs velünk olyan nexusba, hogy visszaüthessen.
Ez megeshet egyszer-kétszer, hiszen a főnök is ember (talán meglepő, de még a legmegszállottab workolic is), de hosszú távon nem kifizetődő. Érzelmi ráhatásokkal terrorizálni a körülöttünk, pontosabban nekünk dolgozókat nemcsak hogy durva, de egyenesen ostoba dolog. Ennek ellentétje viszont, azaz érzelmi ráhatásokkal bizalmat ébreszteni bennük annál hasznosabb.
Ha mi magunk megnyílunk a kollégák előtt, azzal megelőzhetjük, hogy a munkaközösséget összetartó erő az "együtt utáljuk a főnököt" jelmondatot tűzze zászlajára. Hasznosabb, és valljuk be, kellemesebb is kérni, mint parancsolni... Mindez EQ kérdése, ami ma már, ha valakiben esetleg nem tombol a felszínen, könnyen megtanulható. Így transzformálódik az érzelmi intelligencia profittá.
Barsi Böbe
