Mottó: "Az élet legnagyobb boldogsága, ha tudhatjuk, hogy szeretnek azért, amilyenek vagyunk; vagy még pontosabban,- szeretnek annak ellenére, amilyenek vagyunk."  (Viktor Hugo)

A karácsonyi szeretet szelleme barátnőmet is megérintette. Csak úgy "céltalanul" nagy magányában, felugrott hozzám az ünnepek egyik délutánján, hogy összegezze ez évi nyomorúságát. Minden energiámat leszívja panaszával, de hát végighallgatom, hiszen azért vannak a jó barátok...

"Értsd meg, egyszerűen nem tudok tőle szabadulni"- fakadt ki már sokadszor, és nem az ajándékba kapott tengerimalacról, hanem a pasijáról beszélt, akivel már 3 éve "nyüglődik".

Ilyenkor átvállalom a pszichológus szerepét (mert másoknak remekül tudok bölcs tanácsokat adni) és analizáljuk a helyzetet.

- Tulajdonképpen mi a bajod vele?- faggatom most is, mint hosszú ideje, de a válasz mindig ugyanaz.

- Messze van, nincs mellettem, amikor szükségem lenne rá, amikor magányosan ágyba bújok esténként, amikor beülnék egy moziba, vagy csak éppen kettesben enném meg a vacsorámat valakivel...- kezdte a szóáradatot. Mi a fenének nekem ez a távkapcsolat? Minden alkalommal, amikor elutazom hozzá, úgy indulok, hogy utoljára megyek, és végre befejezem... Aztán most legutóbb sem sikerült!

Összeszedtem minden ez irányú okosságomat és tapasztalatomat, és arra próbáltam rábeszélni, hogy mindkettőjük érdekében jobb, ha vége, hiszen egészségtelen dolog egyébként is a havi egy-két alkalommal történő szeretkezés, meg aztán az utazás is sokba kerül, mert ugye a pasi még anyagilag sincs eleresztve...és soroltam a többi hátrányt. Egyébként is csinos, okos nő, talál itt helyben is szexpartnert, mert hát mi másról is lenne szó...?

Meglepetésemre azonban bólintás helyett jöttek az ellenérvek:

- Neked fogalmad sincs, milyen az, amikor hozzám ér, amikor egyetlen mozdulatától is forró bizsergést érzek. Nincs nő, aki ne irigyelne a hosszú előjátékért, amikor csak rám figyel, amikor minden kívánságom teljesíti, mint a mesében. Tudja, hogy milyen zenét szeretek, egyetlen szempillantásomból leveszi, hogy milyen a hangulatom. Megvigasztal, ha szomorúnak lát, pedig annyi problémája van ő magának is...Szeret akkor is, ha hülye vagyok, ha belérúgok, ha súlyfeleslegem van, ha odaégetem a kaját, ha százszor elmondom, hogy fejezzük be...akkor sem adja fel. Amikor legutóbb elváltunk, úgy döntöttünk, külön töltjük a szilvesztert, és jövőre már nem is találkozunk. Mindkettőnknek csak egy állóvíz ez a kapcsolat, toporgunk egy helyben már hosszú ideje.

Aztán a vonaton szinte végig őrá gondoltam, és arra, hogy mennyire fog hiányozni. Mert hát ki fog akkor engem szeretni?

Az utolsó mondatán kicsit elképedtem. Önzés, ha valaki csak azért, hogy ne legyen egyedül, szeretet nélkül, nem szakít meg egy csak (?) szexre épülő kapcsolatot?

- És te szereted? - tettem fel a mindent eldöntő kérdést.

Hosszasan elgondolkodott, és láttam, hogy a saját érzéseivel sincs tisztában:

- Azt hiszem mégis jó nekem így, mert úgy szeret engem, amilyen vagyok, feltétel nélkül. Kell egy nőnek ennél több? - nézett rám kissé bizonytalanul, kérdő szemekkel.

Kicsit sajnáltam saját határozatlansága miatt, de irigyeltem a pasiért, aki ennyire tud szeretni egy nőt, és képes annak akarata ellenére is harcolni érte...

Sok nő összetenné a két kezét, egy ilyen férfiért. De ő vajon megérdemli...?