Frederic Chopin szerint minden macskázással töltött perc értékes. Persze akinek nincs cicája, az nehezen tudja ezt elképzelni.
Ők különleges és misztikus állatok. Büszkék, és kiharcolják maguknak a tiszteletünket. Kegyeiket gyakran ki kell érdemelnünk. Ha féltékenyek, igyekeznek palástolni ezt, és abban a pillanatban amint újra egyedül vagyunk, rögtön kisajátítanak minket.
Megéreznek minden bajt. Olaszországban például azért tartanak három-négy macskát a háznál, mert ők előbb megérzik a földrengést, és látványosan jelzik is - úgy, hogy akár kivetik magukat a csukott ablakon keresztül is.
Néha az az érzésem olyan dolgokat is látnak, amelyeket mi nem. Amikor ezt először tapasztaltam, akkor értettem meg csak igazán a macskákhoz kapcsolódó misztikus hiedelmeket.
Ha betegek vagyunk, nem tágítanak mellőlünk. Sőt ha az ölünkben dorombolnak, az jó hatással van a szervezetünk működésére.
Mindegyikük külön egyéniség, eltérő szokásokkal, viselkedéssel. Ami azonban azonos, az az öröm, amit szereznek nekünk. Minden macskatulajdonosnak megvan a maga története kedvencéről onnantól kezdve, hogy a mosógépbe ellett, egészen odáig, hogy megtanulta hátsó lábaival kinyitni a hűtőt, és ételt vitt a környék állatainak. Az extrémitás a tetteikben rejlik. Az egyik pillanatban kis gyámoltalan, babusgatni való szőrgombolyagok, a másikban pedig már a ház urai.
Sosem lehet őket teljes mértékben kiismerni. Mindig figyelnek minket. Most is, ahogy e sorokat írom, a velem szemben heverésző cica szunyókál, azonban amint abbahagyom a gépelést, rögtön résre nyílik a szeme és követi minden mozdulatomat. Az ember nem tudja őket figyelmen kívül hagyni. Így, ha megbocsátanak, én most megyek is egy kicsit macskázni...
