Hosszas késés után sikerült elrepülnünk a fővárosból a hegyvidékre, Tariba, a hulik lakóhelyére. Egy teljesen más világba érkeztünk. Ezt már a repülőtéren megtapasztaltuk, ahol hatalmas tömeg várt ránk. A helyiek a reptér kerítésébe kapaszkodva nagy érdeklődéssel figyelték a gépek érkezését.
Hajukban tollakat, leveleket viseltek, frizurájuk érdekes formájú volt. Orrukban csontok, füvek, egyesek fején fura kalapok voltak. Kis buszokkal indultunk szálláshelyünk felé. A város szélén hatalmas nyüzsgő piacon hajtottunk keresztül. Édesburgonya, banán, taró gyökér halmok mellett eladók guggoltak a sárban, szivárvány színű ernyővel védték magukat a nap és eső ellen. Itt már 2000 méter fölötti magasságon voltunk, a nap sokkal erősebben sütött és mi is nehezebben vettük a levegőt.
Kik azok a hulik?
A huli egy nagyon harcias nép. Az emberek különböző klánokhoz tartoznak, akik állandó készenlétben állnak, hogy megtorolhassák a rajtuk esett sérelmeket. A harcok legfőbb okai leginkább a földterület, a disznó és az asszony - pontosan ebben a sorrendben.
A disznók képezik a helyiek legfontosabb vagyontárgyát. Ezzel fizetik meg a menyasszony árát, vagy éppen kártérítést adnak a csetepatékban elhunytak családtagjainak.
Minél több disznója van egy huli férfinak, annál nagyobb a tekintélye. Disznókban mérik a feleségek értékét, az adósságot, egyáltalán minden értéknek a mértékegysége a disznó. A férfiak egész fiatalkoruktól kezdve arra gyűjtenek, hogy ki tudják fizetni a jövendőbeli feleségük árát a lány családjának, ami lehet 10-20-30 disznó, plusz még valamennyi kina, az itteni pénznem. A kina egy kagylófajta neve, ami nem is olyan régen még a helyi fizető eszköz volt.
Életképek a falvakból
A faluba megérkezve, parókás férfiak vártak ránk. Ezek a parókák úgy néztek ki, mint egy filc kalap, mindenki magának készíti el a saját hajából. Ez egyben a fiatal fiúk beavatási szertartása is. A fiatal, még szűz fiúknak el kell menniük a hajnövesztő iskolába, ami egy titkos helyen található, egy forrásnál. Az ifjak 18 hónapot töltenek itt, a forrás vizét isszák és rendszeresen permetezik vele a hajukat.
Nőkkel ez idő alatt nem találkozhatnak. Mesterük varázsigékkel űzi el rossz szellemeket, akik esetleg megakadályoznák a haj növekedését. Ő ezért fizetségképpen egy disznót kap. A diákok több parókát is elkészíthetnek az itt tartózkodásuk alatt, egyet ünnepnapokra, a másikat hétköznapokra. Különféle madártollakkal, szárított virágokkal, állatszőrrel díszítik. A paradicsommadár tolla a legfontosabb díszelem. Sajnos e hagyomány miatt szegény paradicsommadarak állandó veszélynek vannak kitéve.
A nők csak cselédek
A nőknek nincs könnyű életük ebben a világban, ők csak egy árucikknek és cselédnek számítanak. A szállásunkon dolgozó egyik asszony mesélt egy kicsit erről. A menyasszonyért pénzt és disznókat kap a család, a férj pedig egy cselédet. Az asszonyok csinálnak minden házimunkát, művelik a férj földjét, főznek rá, nevelik a gyerekeket. A házaspárok nem élnek együtt. Mindkettőnek saját kunyhója van, aránylag messze egymástól. Ha a férj intimitásra vágyik, meghúzza a disznó lábát, az visít egyet és az asszony tudja, hogy az ura várja a kunyhójában. A lányok az anyjuknál maradnak, a fiú gyerekek 11 éves korukban átköltöznek apjukhoz.
A kunyhók berendezése nagyon primitív, nincs ablakuk, nagyon alacsony a bejáratuk, bent teljes félhomály uralkodik. A nyílt tűz állandóan füstöl, hiszen mindig vizes a fa, mivel ezen az éghajlaton minden délután hatalmas eső érkezik.
A falvakat embermagas mély járatok kötik össze az úttal, így az éppen háborúskodó férfiak könnyen el tudnak tűnni az ellenség elől, majd váratlanul lecsaphatnak rájuk. Mindenfelé láttuk, ahogy a helyiek éles botokkal ásták és tartották karban ezeket a vájatokat, sáncokat a házak körül.
Meglátogattunk egy iskolát is, amit misszionáriusok tartottak fenn. Kis diákok egyenruhában ültek a padokban és épp angolul tanultak. Az angol is, néhány más helyi nyelv mellett az egyik hivatalos nyelv. Pápua Új-Guineán 841 nyelvet tartanak számon, amelyek annyira különböznek egymástól, hogy a különböző népcsoportok egyáltalán nem értik egymást. Ezért született meg a közös, több nyelvből kialakult nyelv a tok pidzsin.
Helyi folklór
Hullafáradtan, tele élményekkel értünk vissza a szállásunkra, ahol finom vacsora várt minket. A szállodában boron kívül más alkoholt nem tartottak, ugyanis féltek attól, hogy a helyi férfiak megtámadják a hotelt és kirabolják az italkészletet. Tudniillik ők nagyon szeretik az égetett szeszeket és a sört, a bort viszont nem annyira.
Másnap megismerhettük a híres neves Sing singet. Ez egy ünnepi esemény tánccal, amit a huli férfiak adnak elő. Évente egyszer egy össznépi huli találkozót szerveznek, ahol több ezren táncolnak együtt. Nagy érdeklődéssel készültünk rá mi is.
A résztvevő táncosok kis faágacskákkal vitték fel az arcukra a festéket, testüket vörös agyaggal kenték be. Disznó farkakkal díszített övet tekertek a derekuk köré, amibe hátul nagylevelű ágakat tűztek, hogy ezek eltakarják a hátsó felüket.
A készülődés legalább egy órán keresztül tartott. Mikor már azt hittük, végre elkezdődik az előadás, a férfiak a parókáikat kezdték el felfrissíteni. Megigazították rajta a tollakat, a rőt vörös reggi-paradicsommadár farktollát, a fátyolos paradicsommadár élénk kék, csipkés fejtollát, ami kétszerese a testhosszának. Manapság sokan csirke tollakat festenek be és azokkal helyettesítik a paradicsommadár tollakat, annak ellenére, hogy ez utóbbiak megszerzése a férfivá avatás egyik utolsó próbájának számít. Két és fél óra múlva végre felálltak két sorban egymással szemben, dobokkal a kezükben és elkezdődött a tánc. Mi a füves teraszról néztük őket, mögöttük a völgy, a távoli hatalmas hegyvonulat és a kék ég. Ennél szebb díszletet nem is találhattak volna. A legnagyobb megrökönyödésünkre, 5-6 ugráló tánclépés után leálltak. Tanakodtak, fújtattak, pihentek, majd ismét nekirugaszkodtak. Újból pár ugrás és vége lett a műsornak.
Nagyon elcsodálkoztunk, hogy ez a rengeteg előkészület ezért a pár perc műsorért történt. Nekünk természetesen így is hatalmas élmény volt, lelkesen fényképeztük a színes kavalkádot.
Souvenirek huli módra
A hulik kirakodó vásárt is szerveztek nekünk, ahol magokból, vaddisznófogakból gyártott nyakláncokat, kina kagylóból faragott melldíszt, szarvcsőrű madár csőréből készült nyakdíszt, kazuár madár lábszárából előállított kést vásárolhattunk. A legkülönlegesebb egy kormos, csirkecsontokból összerakott kis ridikülszerűség volt. Ezt is megvette valaki a csoportunkból, mondván, a Met-gálán (a Metropolitan múzeum nagy divateseménye évente egyszer New Yorkban) ezt fogja viselni. Kíváncsi lennék, vajon hordta-e valaha a kissé füstös szagú, kormos csontköteget.
Veszélyben a csoport
Délután, aki akart, kirándulhatott egyet a környéken, az esőerdőben. Liánokból font függőhídon kellett átkelnünk, hogy élőben is láthassunk paradicsommadarat. Sajnos nem voltunk olyan szerencsések, hogy megpillantsuk valamelyiket, csak az egyik hangját hallottuk a távolból.
Aznap este kaptam a hírt, hogy másnap, amikor indulunk a reptér felé, az egyik klán meg akar támadni és ki akar rabolni minket. Szerencsére elértük telefonon a helyi rendőrörsöt, ahol megígérték, hogy megvédenek minket. Ebben a tudatban indultunk tovább egy újabb felfedezendő túrára, a Sepik folyóhoz. Erről és újabb kalandjainkról Pápua Új-Guineában a következő részben mesélek majd.
A Pápua Új-Guineáról szóló cikk első részét itt olvashatod:
