Mellbe vágott a hőség és a pára, amikor kiszálltunk repülőnkből Pápua Új-Guinea fővárosa, Port Moresby repülőterén. Az első éjszakát a város központjában, egy luxus szállodában töltöttük. Itt ért az első meglepetés. Egy nagy vaskapuhoz érkezve fegyveres őrök engedtek be minket a szálloda udvarára. Nem kellett volna ezen elcsodálkoznom, hiszen már a repülőgépen összeszedtünk minden értékes holmit, ékszert, órát, készpénzt, bankkártyákat az utasoktól és a gépen egy biztonságos helyen zártuk el őket. Pápua Új-Guinea ugyanis nem tartozik a kifejezetten biztonságos országok közé, a hegyekben rendszeresen kirabolják az odautazókat, de az ott dolgozókat is. Így mi csak a legszükségesebb értékeket vittük magunkkal, fényképezőgépeket, kevéske készpénzt szuvenírekre. Ez a biztonsági előrelátás nem vette el a kedvünket, hogy közelebbről megismerjük ezt az országot.
A két véglet
Ittlétünk során két véglettel találkoztunk. A fővárosban a helyi emberek autót, repülőgépet vezetnek, komputeren dolgoznak, egyetemre járnak, majd egy rövid utazás után a kőkorszakban találjuk magunkat. Ez egyáltalán nem túlzás, hiszen még mindig vannak, akik kőbaltákat használnak, a kunyhókban őrzik a tüzet, a falvakban semmi jele sincs a 21. századi kényelemének.
Hallottuk, hogy a 80-as években is találtak teljesen eldugott helyen törzseket, akik egy addig ismeretlen nyelvet beszéltek. Az országban pontosan nem lehet tudni hány nyelv létezik, 841-et tartanak számon. Nincs még egy ilyen nép a világon, amely a kőkorszakból átugrik a sugárhajtásos repülőgépek világába, a kis primitív kunyhókból a légkondicionált emeletes házakba.
A szállodában hihetetlen fogadtatásban részesültünk: egy helyi néptánccsoport fogadott minket népviseletben. Fűszoknyában, fedetlen keblekkel, mezítláb ropták a táncot dobszóra, miközben mi az üdítőnket iszogattuk és kattogtattuk a fényképezőgépeinket. Mikor vége lett a show műsornak, odalépett hozzám egy fűszoknyás, diplomata táskás férfi, karján arany karórával, orrában fűszállal, hajában tollakkal és átadta a névjegykártyáját. Elmondta, ha egy jobb műsort akarok, mint ez, keressem meg legközelebb, mert neki egy nagyon profi táncegyüttese van.
Vissza az őskorba
Másnap helyi charter járattal repültünk fel a hegyekbe. A várakozás a reptéren már egy élmény volt. Férfiak harci szerszámokkal, íjakkal, hatalmas késekkel próbáltak átjutni az ellenőrző ponton, persze ezeket hosszas vitatkozás után le kellett adniuk. Érkezéskor a csomagjaikkal együtt visszakapták őket. Asszonyok sivalkodó gyerekekkel, fejükről lelógó hálós szatyorban kis malacot és más holmikat cipelve várakoztak a beszállásnál. Hosszas késés után sikerült elrepülnünk a fővárosból a hegyvidékre, Tariba. Itt a hulik lakóhelyére, egy teljesen más világba érkeztünk. A repülőnk ablakából hatalmas tömeget vettünk észre, a reptér kerítésébe kapaszkodva nagy érdeklődéssel figyelték a gépek érkezését. Hajukban tollakat, leveleket viseltek, frizurájuk érdekes formájú volt. Orrukban csontok, füvek, egyesek fején fura kalapok voltak.
Kis buszokkal indultunk szálláshelyünk felé. A város szélén hatalmas nyüzsgő piacon hajtottunk keresztül. Édesburgonya, banán, taró gyökér halmok mellett eladók guggoltak a sárban, szivárvány színű ernyővel védték magukat a nap és eső ellen. Itt már 2000 méter fölötti magasságon voltunk, a nap sokkal erősebben sütött és mi is nehezebben vettük a levegőt.
A kátyús, köves úton nyüzsögtek a gyalogosok. Mindent a nők cipeltek a fejükről lelógatott szatyrokban. Egy idő után a koponyájukon egy csontkinövés, egy púp alakul ki, ami segít megtartani a szatyor fülét. Ezen a vidéken egyáltalán nincs buszjárat. A közösségi közlekedés teherautókon bonyolódik, a szerencsések, akiknek jutott hely, a platón állnak összezsúfolva, a többiek gyalogosan haladnak az úton.
Elhagytuk a várost, amikor az úton egy dárdás ember, teljes harci díszben integetett nekünk. Meg kellett állnunk, az idegenvezető intenzív beszélgetésbe kezdett vele. Majd szólt nekem, hogy adjak pénzt, mert különben nem mehetünk tovább. Szó nélkül elővettem valamennyi dollárt és átadtam neki. Elengedett minket, a biztonság kedvéért megvártuk a többi buszt is, nehogy őket is megsarcolják.
Útközben időnként egy-egy híd előtt le kellett szállnunk a buszról, mert az acélból készült, tartópilléreken csak a sínek voltak meg, a fapallók összetörtek. Biztonságosabb volt, ha mi átsétálunk rajta, a buszt pedig a sofőr ügyesen átvezeti. Végre megérkeztünk a szállásra, ami egy kis Paradicsom volt a hegytetőn, álomszerű kilátással a ködbe vesző hegyekre. A kicsi, szárított fű tetejű házikókat gyönyörűen rendbe tartott kert vette körül, tele virágokkal, smaragd zöld nyírt fűvel. Olyan volt, mint a mesében. A házak minden komforttal el voltak látva: modern fürdőszoba, kényelmes ágy és 180 fokos panoráma várta a vendégeket.
Aznap délután megkezdtük az ismerkedést az itt lakó hulikkal. Nem ment könnyen, mert kiderült, hogy nem mehetünk abba a faluba, ahová terveztük, mert a lakóik épp háborúban állnak a szomszédokkal. Szerencsére sikerült egy másik falut találni, az odavezető útvonalat is jól át kellett gondolni, nehogy a csetepaté közepén találjuk magunkat. S milyen nép is a huli? Milyen törvények szerint élnek? Következő cikkemben, egy hét múlva elmesélem majd.
Földváry Eszter cikkeit itt olvashatod:
