Mostanában, ahogy Dorka vészesen közelít a két és féléves korhoz, sokszor gondolkodok olyan dolgokon, amelyeknél valószínűleg más, normális anyukák nem időznének el annyit: például, hogy miért alszik annyit a gyerek? Vagy miért nem beteges annyit, mint más korabeli kölök?

Ilyenkor a férjem bosszúsan-nevetve csak annyit mond: "A lányunknak egy betegsége van, az önfejűség és makacsság".

Nos, itt kezdődik az én problémám, mert valljuk csak be, nehéz idők járnak ránk. Pontosabban rám. Minekután kiestem a mindenható anya szerepből- hiszen eddig én figyeltem minden szavát, hozzám fordult, ha bármi baj volt- újra kell definiálni nevelő-szocializáló és a többi szerepeimet a családban.

Tombol ugyanis a "csak apa tud mindent" korszak, és nem sok jóval kecsegtetnek a szakértők. Én pedig, ha őszintén a szívemre teszem a kezem, meglehetősen nehezen viselem.

Így fogcsikorgatva, de lassan bele kellett törődnöm, hogy az esti fürdetést csak az apja vezényelheti le, és az esti mese eddigi privilégiumáról is le kellett mondanom. Mert "Apa, meséljen. Őt szeretem". S ha szelíden igyekezném meggyőzni arról, hogy apa alig áll a lábán 12 órányi munka után, dühösen félretol az ajtóban, és ennyit mond:"Anya, te menj főzni! És írj cikkeket, kérlek! És ne bosszants!"

S aztán sorra a többi: csak apa tud pelenkát cserélni (két és fél év után vált hirtelen világossá), csak apa tudja kihűteni a teát, és csak apával lehet kultúráltan sétálni az utcán (nálam a földön fetrengős-ordítós verzió szokott dominálni).

Az apja persze élvezi ezt a hirtelen előretolódott Ödipusz komplexust, én meg próbálom magam azzal csitítani, hogy lesz ez még máshogy...