Csonkolt baba, hátlap nélküli televízió, rozsda marta virágállvány, háromlábú szék, megsárgult újságok, kilyukasztott labda, kifordított esernyő, szétrohadt funér íróasztal, műanyag virágok, ruhamaradékok, fél pár széttaposott bakancs, és még mi minden egyéb értékes holmi lett egy pár perc leforgása alatt a házak elé, a lépcsők mellé, a konténerek mögé, vagy egyszerűen a játszótér mellé hajigálva.

 Hogy mikor, hogyan, és kik váltak meg ezektől a csecsebecséktől, nem tudom, mert már csak arra ébredtem hogy minden sarkon egy nagy halom kupac hever, és szinte minden kupachoz tartozik egy csoport, amelyik "én láttam meg előbb.

Tehát az enyém" metodikát követve, kezét a szemeteken tartotta, és büszkén trónolt a kupac közepén, arcán bárgyú mosollyal, várva hogy befusson az erősítés egy utánfutós tragacs, vagy egy markos haver képében, akivel felpakolhatják az egymás mellett katonás rendbe állított hajdú mosógépeket, és a konyhára nem kevés pénzt hozó öntött vas tévé állványt.

 Ebben a versenyben, sokat nem érnek az olyan dolgok, mint egy elég jó állapotban lévő könyv, mert legfeljebb csak unottan belelapoznak, hátha a volt gazdája belerejtett egy ötszázast, vagy nagyobb címletet, de elfelejtkezett rejtekhelyéről, és nem is gondolva rá, kihajította.

 Szinte megbolydult a lakótelep, és olyan emberek tucatja tűnt fel, akiket még soha nem láttam, pedig idestova 15 éve élek itt.

 Fülest kaphattak, hogy jó árúk érkeztek, és már akkor lecsaptak a szortírozó, lomtalanító emberekre, amikor azok még csak éppen hogy kitették lábukat a kapun, az első kidobandó cuccukkal, ami lehetett akármi, a vércsék már kapták is ki a gyanútlan delikvens keze ügyéből ami éppen benne volt, és nézegettek, felbecsültek, ide tették, oda tették, mi az előrébb való, min lehet könnyen, de legfőképpen tisztességes áron túladni.

 Voltak érdekes dolgok is az utcára dobva, amelyek mellett meg-megálltam, csodálkozva és gondolkodva, mert mit keres a műanyag flakonok, betelt spirál füzetek mellett példának okáért egy műanyag műláb, vagy egy protézis, de ugyanígy meglepő volt egy szinte tökéletes műszaki állapotnak örvendő tolókocsi...

 Lehet, hogy ezeknek a gazdájuk már nem akarja kitenni a lábát a lakásból, nem akar enni, rágni, de még attól az élvezettől is megfosztja magát, hogy guruljon egyet...

 A lefoglalók nem engedtek tíz méteres körzetben senki idegent, és ha a demarkációs vonalat, valaki gyanútlan túllépte meggondolatlanul, hát minimum egy egy szisszenést kapott foghegyről, vagy akik elébb még ültek, azok felpattantak, felkészülve az ökölharcra, vagy a helybenhagyásra.

 Volt aki gondolt a gyors olajra lépésre is, és kerékpárral érkezett, és mikor alkalom adódott lehajolt valami kis koncért, zsebre vágta, vagy a csomagtartóba, és gáz, tűzött is, de kevés volt az ilyen bátor, és inkább már csak a maradékokért mentek, ami nem jelentett sokat, hiszen ami egy forint hasznot is jelentett, fel lettek pakolva a teherautókra.

 Nem egy keménylegény Mercédesszel lelassítva egy-egy sokat ígérő kupac mellett, tudtára adta mindenkinek hogy azért lehet jól keresni a szeméttel is, aki a kicsit nem becsüli, satöbbi.

 Volt aki családi programként fogta fel az egész lomtalanítást, és két három gyerekkel letelepedtek a bűzlő mocsok tőszomszédságában, és ameddig nem jöttek a barátok, a gyerekek eljátszottak a félbetört frizbivel, a húr nélküli tollas ütővel, de olyan is akadt, aki egy fél almát kezdett el rágcsálni, és még talán üdítő is akadt egy pár csepp egy-egy műanyag flakon alján...

 Persze nem ment semmi hangtalanul, mert szinte piaci kofa módjára kiabáltak, ordítottak, visítottak a lefoglalók, és ha valaki messzebb volt a halló távolságon, hát egyezményes kézmozdulatokkal adták egymás tudtára hogy hol érkezet friss árú, hol ólálkodik valaki idegen képű ember.

 Ügyes munkát végeztek, aminek az elszállítok nem nagyon örültek, mert az egy négyzetméternyi szemétből könnyen csináltak húszat, mert szanaszéjjel hordtak mindent, ami nem kellett az eldobták, az összekészített szemeteket kibontották, a nejlonzacskókat meg hagyták hagy hordja szét a szél mindenfelé.

 De óvatosak voltak a kirendeltek, mert már este jöttek, mikor kezdett lecsendesedni a lomtalanítás körüli harci állapotok gerjesztette indulatok.

 Másnap azért maradt rendesen szemét, amit nagy valószínűséggel jövő ilyen korig senki nem visz el.

 Meglepetésemre találtam egy kupacot, amiben pár könyv hevert.

Az egyik megtetszett. Koromfekete volt, keménytáblás, szép kötésű, akár még valami ritkaság is lehet, gondoltam, ki tudja alapon.

 Lenyúltam érte, körbenézve, nem e állítja belém valaki a kiskésit, de megnyugodtam, egy-két kutyást leszámítva, nem akadt vetélytársam.

 Először nem is hittem a szemeimnek, azt hittem valaki tréfát űz velem így kora reggel.

Először forgattam a könyvet, egyik kezemből a másikba tettem, és erőt véve magamon megint megnéztem, de megint csak az állt a borítóján arany betűkkel hogy Az egri csillagok...

 És még mielőtt elájultam volna a nyílt színen, egy autóabroncs mellett egy másik könyvre is bukkantam, ami kicsit strapásabb állapotban leledzett, de nem hiányzott belőle lap, csak a hátulja hiányzott.

 Gabriel Garcia Maquez, Száz év magánya volt.

Hónom alá csaptak a két klasszikust, és büszke voltam hogy a legnagyobb kincsekre én leltem.

 Jövőre talán sikerül gyarapítanom a könyvtáramat.

És ha már annyi könyvem lesz hogy nem férnek el, hát egy könyves polcot is szerválok majd, és még akár ölre is megyek érte, hisz a kultúráért mindent...

Móritz Mátyás