Kedves Életforma.hu és Olvasói!
Akinek van kutyája, az tudja, hogy az állat családtag. Akinek van családja, az tudja, hogy a családtagok milyen felül- illetve alulmúlhatatlanul kínos helyzetbe tudják hozni az embert. Ha a kettő egybeesik, akkor jön a "zacsi procedúra".
"Procedúrának" becézzük családi körben a kutya utáni köztéren való takarítást, bár a "tortúra" kifejezés talán jobban passzol a kifordított nejlon szatyorral végzett művelethez. Hál' Istennek zöld övezetben lakunk, így ritkán kerül sor az - amúgy szerintem is szükséges - "csomagolásra". De ha mégis, akkor aztán a lehető legkínosabb körülmények közt!
Az első ilyen eset egy kutyakiállításon történt. Félreértés ne essék, nem az a család vagyunk, ahol a jószágot rózsaszín masnival dekorálják, és télen csíkos szvetterben járatják. A kiállításon a szuka kutyáknak át kell esniük, ha a kölkeit a gazdi jó helyre akarja majd elsózni.
A tenyész vizsgán előadott produkciója után (lábszáron pisilt egy elegáns, idősödő hölgyet), úgy döntöttem, inkább pórázon vezetgetem keresztül-kasul az eb dzsemborin. Egy másik kutya fanatikkal folytatott mélyen szántó beszélgetésem végeztével ránéztem az állatra, és láttam, hogy ama végzetes pózban görnyed a pavilon közepén... Próbáltam gyorsan előbányászni egy zacskót, hogy még a földet érés előtt alá terítsem (röptében elkapjam?), de a két kezemben tartott négy kézre való cucc (retikül, póráz, a kutya iratai, stb.) sajna ezt nem tették lehetővé. Az arcszínem állapotán nem javított a kutya tulaj kolléga harsány röhögése sem...
Mindezt csak bevezetőként mesélem el a múlt szombati történésekhez. A párom névnapját mentünk ünnepelni a Római partra: hal zabálás, kutya úsztatás-futtatás (család szlenggel "eregetés" vagy "legeltetés"), sörivás és hasonlók. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, az eb nekieredt, és meg sem állt, amíg el nem érte a fehér kaviccsal felszórt sétány közepét, hogy ott kényelmesen neki álljon elvégezni bokros teendőit.
A párom és a gyerek természetesen csípőből rám bízták a takarítási munkálatokat, és vagy öt percig tartott (bár nekem jóval többnek tűnt), amíg röhögéstől fuldokolva hoztak egy zacskót az autóból. Én addig ott álldogáltam, és őriztem a jókora, barna kupacot. A családi humor szerint azért, hogy "valaki el ne lopja"...
Koronámat és fele királyságomat annak, aki kiötöl egy a gazdira nézve is humánus megoldást a problémára! Mondjuk egy olyan "eb bendő ritmus-szabályozót", ami lehetővé teszi, hogy az állatbarátnak ne pont ebéd előtt kelljen bokafogásba vágnia magát kifordított zacskóval a kézben...
Egy olvasó
(Lz)
