Nagynevű, patinás márkák is áldozatul esnek a globális recessziónak, és ezt nem csupán a közvélemény előtt is ismert autóipari gondok mutatják. Az idén 250. születésnapját ünneplő Wedgwood - az angol királyi család és arisztokrácia korábbi szállítójaként és elsősorban kék-fehér, klasszikus stílusú étkészleteiről ismert porcelángyár - ez év januárjában fizetésképtelenség miatt csődöt jelentett. Bár úgy tűnik, egy kevésbé ismert amerikai kockázatitőke-társaság a segítségére siet, a kilábalás mégsem ilyen egyszerű.
A klasszikus angol márka története 1759-ig nyúlik vissza, amikor Josiah Wedgwood, a fiatal fazekas gyakornok megalapította saját cégét Staffordshire-ben. A vállalat a 19. század óta gyárt különleges porcelán étkészleteket, amelyek sokáig a királyi család és az arisztokrácia asztalait díszítették. Josiah Wedgwood annak köszönhette átütő sikerét, hogy ő volt az első Angliában, aki kikísérletezte a tökéletes porcelán előállítását. A cég még a 20. században is szinte töretlenül szárnyalt, bár nehézségek időről időre akadtak. Ezeket azonban az évek során mindig leküzdötték, a növekedés folyamatos volt. A Wedgwood 1986-ban összeolvadt az ír high-end kristálycéggel, a Waterford Glass vállalattal, később felvásárolta a porcelánjairól híres Royal Doultont és a neves német Rosenthal vállalatot. Napjainkra a vállalatcsoport alkalmazottainak száma világszerte elérte a 7700 főt, hisz gyártóüzeme működik Amerikában, Németországban, Írországban, az Egyesült Királyságban, Kanadában, Indonéziában, Japánban és más ázsiai országokban is.
Itthon sem könnyű
A cég szerencsecsillaga, úgy tűnik, leáldozott. A Waterford Wedgwood porcelán hiába fontos része az angol-ír ipartörténetnek, ma komoly bajban van: az elmúlt három évben folyamatosan veszteséges volt, s az összesen 377 millió fontos adósságállományt felhalmozott cégcsoport végül kénytelen volt csődöt jelenteni. A végkifejlethez ugyan jelentős mértékben hozzájárult a pénzügyi válság, a problémák azonban nem ma kezdődtek.
A Wedgwood története nem egyedüli a piacon: az utóbbi néhány évben a Spode és a Royal Worcester után ez a harmadik patinás porcelánmanufaktúra Angliában, amelyik ilyen helyzetbe került, nyilatkozta a brit Guardian lapnak Bryan Carnes az Észak-staffordshire-i Kereskedelmi és Iparkamara ügyvezetője.
Máshol sincsenek könnyebb helyzetben a hasonló profilú cégek. A németországi leány, a Rosenthal tavaly több mint 10 millió euró veszteséget halmozott fel, és jelentett most fizetésképtelenséget. Bár csődhelyzetről szó sincs, itthon az Ajka Kristálynak sem könnyű. A Veszprém Megyei Napló értesülései szerint az elsősorban az exportpiacokra termelő vállalat januárban 250 dolgozó elbocsátására kényszerült, miután a vevők a rendelések 20-25 százalékát visszamondták.
A hungarikumnak számító, több mint 180 éve működő Herendi Porcelánmanufaktúra tavaly még nyereséges évet zárt, az idei helyzetről azonban a Magyar Örökség részét képező, közel ötven országban jelen lévő cég vezérigazgatója többszöri megkeresésünkre sem kívánt nyilatkozni. Dr. Simon Attila még arról sem beszélt lapunknak, hogy ő általánosságban hogyan látja az évszázados porcelánmanufaktúrák 21. századi életét.
A jelek szerint azonban a hajdan elegáns családok asztalait díszítő étkészletek és porcelándísztárgyak nem igazán kelendők. A híres angol porcelánok fennmaradása például ma a tőkebefektetőkön múlik. A Wedgwood, úgy tűnik, fellégezhet: egy kevésbé ismert amerikai magántőke-társaság, a KPS tett rá vételi ajánlatot január elején. A nemzeti kultúrák részét alkotó márkák sorsa azonban további gondolatokat ébreszthet.
A hagyományok veszítettek
A divatos formájú, olcsóbb - gyakran Kínában gyártott - tömegtermékek versenyében vesztésre áll számos, korábban luxust megtestesítő patinás termék gyártója. A művészi porcelánokról ismert termelőknek olyan versenytársakkal kell harcba szállniuk, mint például a mindennapi életre hangolt, alacsonyabb árszegmensben sikeres Ikea vagy a felsőkategóriás piacra betörő, a legmodernebb irányzatot képviselő Villeroy&Boch. Sokak alulmaradtak ebben a küzdelemben, és ez akár a végét is jelentheti muzeális értékű vállalatoknak, az általuk képviselt tradicionális értékeknek és valószínűleg annak a mesteri tudásnak is, amely ezekben a manufaktúrákban létezett és öröklődött. Ezzel pedig a világ valószínűleg többet veszít, mint néhány ezer munkahelyet.
Vajon az évszázadokig szárnyaló, kiváló minőségű termékek miért kerülhettek ilyen helyzetbe mára? Vannak, akik úgy vélik, a modern fogyasztói társadalmakban nincs szükség a drágán előállított történelmi márkákra. Többé önmagában nem jelent értéket a Wedgwood vagy a Rosenthal név, a 21. század embere inkább a jó minőségű, mai igényeket kiszolgáló tömegporcelánok, vagy az aktuális dizájnműhelyekből kikerülő divatmárkák mellett tette le voksát.
Laura Cohen, a Brit Kerámiaszövetség vezérigazgatója szerint a Waterford Wedgwood csődjéhez jelentősen hozzájárult az is, hogy az elmúlt húsz évben világszerte megváltoztak a táplálkozási szokások. Míg anno az étkezések nagyon formális társadalmi konvenciók szerint zajlottak, a mai trend a minél egyszerűbb, gyorsabban elrendezhető terítékek irányába mutat - nyilatkozta a szakértő a The Independent magazin számára, de hozzátette, ő hisz a vállalkozás és a brand fennmaradásában, nagyon elszomorítaná, ha a Wedgwood csupán muzeális tárggyá válna.
Megváltozott értékmérés
Josiah Wedgwood saját korában mint üzletember és mint dizájner is előremutatót alkotott. Felismerte, hogy a dinamikusan vagyonosodó városi középosztály szívesen hangsúlyozza új státusát olyan étkészletekkel, amelyek korábban királyi házakhoz kötődtek. De míg akkor a míves porcelán a társadalmi hovatartozás kifejezője volt, ma más az értékmérő, és ritkán kerülnek elő a vitrinből nagyanyáink féltve őrzött szervizei. Hasonló kategóriájú új porcelánokat pedig csak egy szűk réteg vásárol.
A divatok gyorsan irányt váltanak, és bizonyos, manapság szélesedő fogyasztói bázist jelentő társadalmi körökben inkább az aktuális formatervezési irányt leginkább képviselő, trendinek kikiáltott dizájnműhelyekből kikerülő darabok a luxus szimbólumai. És ez nem csak a porcelántárgyakra igaz. Nem kivétel a bútor sem: ma már nem a kézzel faragott, antik garnitúra fémjelzi az elitet, hanem sokkal inkább a kortárs formatervező által jegyzett darab. A tömörfa és a kézi munka már nem képviseli ugyanazt az értéket, mint akár ötven évvel ezelőtt. Sőt, nemritkán a pozdorjalapokból előállított bútor drágább, ha a megfelelő márka szerepel a cédulán. A tartósság pedig már nem is olyan fontos szempont, hiszen a divat jön és megy. Bár, ki tudja, hogy e válságos idők nem hoznak-e e téren is változást.
A gyökerek, úgy látszik, lazulnak, és generációk során lassan megkoptak az évszázados hagyományok, konvenciók. A mostanában zajló folyamatok arra figyelmeztetnek, hogy egyes esetekben a stílusdiktálók ereje győz a márkák történelmi értéke felett. És ez gyakran a használati értékkel sem magyarázható.
Ugyan, kinek van ma ideje elmélázni a Wedgwood tányéron domborodó életképen vagy mondjuk a hazai porcelánmanufaktúra, a Herendi Viktória-mintás készletén? Mondhatnánk, ez a fogyasztói társadalom hozama. A patinás nevek eltűnésével azonban egész biztos, hogy szegényebb lesz a világ. Talán ilyen vetületből is érdemes gondolkodni a jelen gazdasági válságból kivezető lehetséges utakon. Mert ez is egy paradigmaváltás, amely esetleg segít elkerülni a hasonló helyzeteket.
Nem csak pénzkérdés
A történelmi manufaktúrák alapítói szinte egytől egyig a tökéletességre törekedtek. Josiah Wedgwood például kizárólag felsőkategóriás darabokat engedett ki gyárából, és állítólag ő volt az első, aki azt hangoztatta, hogy a formának a funkciót kell szolgálnia. Figyelmeztette munkásait, hogy ügyeljenek a fedelek illeszkedésére meg arra, hogy a kanna csőréből könnyen lehessen a teát kiönteni, vagy hogy a füleket kényelmesen lehessen fogni. Az akkor nagyon modern és ergonomikus porcelántárgyakról ma mégis egyesek azt tartják, hogy divatjamúltak. A vásárlók döntései is ezt igazolják: a luxusporcelán helyett inkább a jelentősen olcsóbb, trendi fazonú étkészleteket, ajándéktárgyakat keresik, még akkor is, ha hasonló árfekvésűek.
Sebők Orsolya
Fotó: Fényes Gábor
A cikk a Piac és Profit márciusi számának NHD rovatában jelent meg.
