Lassan csordogálnak a percek, és ezt csak felerősíti az éjszaka, amit ennek a filmnek szántunk. Talán a fáradtság és a film különös atmoszférája, ami sejtelmes, a valóságot eltompító hangulatba ringat.

"nemcsak a vágy,/ de odataszít, a muszáj is"- írja József Attila. Erről szól ez a film.

Egy nő játszik a zongorán. Gyönyörű sima bőre van, a vásznon keresztül is odacsalogatja a tekintet.

"Meztelen sírkő a hátad"- jut eszembe ezredjére. Valóban sírkőnek tűnik ez a hát. Érzéketlen, alkuba bocsátkozó testnek.

Csak egy-egy váratlan mozdulat és pillanat hazudtolja meg ezt a képet. Ahogy leszaggatja magáról a maskarának tűnő esküvői ruhát, ahogy felháborodva fejezi ki nem tetszését, amiért zongorájától meg kell válnia, és ahogy ujjai a zongora billentyűire simulnak.

Pedig nem a klasszikus értelemben vett szépség. Egyszerű, hiányoznak róla a női rafinéria sallangjai, de meztelenségének elérhetetlensége felkorbácsolja a férfi vágyakat.

Némasága pedig újabb és újabb kérdéseket vet fel.

Éda ugyanis kiskora óta némaságba temetkezik. Ezen kívül szinte semmit nem tudni róla: csak annyit, hogy épp férjhez megy egy ismeretlen alakhoz Új-Zélandon, és hogy mániákusan ragaszkodik zongorájához és lányához. Kettejük segítségével kommunikál a külvilággal, és szólaltatja meg gondolat-szenvedélyeit.

Egy nőről szól ez a film, egy zongoráról szól ez a film és a Szenvedélyről. A Szenvedély sodorja bele egy különös alkuba a vademberrel. A szolidnak tűnő, épp hogy a házasság kötelékébe lépő asszony minden egyes billentyűért cserébe egy-egy ruhadarabjától fog megválni, hogy visszaszerezhesse szenvedélye tárgyát, a hangszert, amit a tetovált erő, a Férfi birtokolt el tőle.

S közben egy új szenvedély, az őrjöngő szerelem rabjává válik. De korántsem ilyen sodró lendületű a Zongoralecke. Előbb még lezongoráz jó pár izgalmas jelenetet, az erotikus intimitás pillanatképeit, ahogy egy női rendező látja. Kettő pillanat pedig különösen erőteljes:

Éda lába a zongora pedáljain pihen, amikor a férfi a szoknyája alá kuporodik, és az illendőség szerint felöltözött nő egyetlen kivillanó meztelen pontját találja meg: a cipő rése láttatni engedi a parányi meztelenséget. Itt érinti meg először, de érezzük, a nő egész testét szereti e mozdulattal.

Majd a zongorával magára maradt férfi leveti ingét, és gyöngéden, mint egy szerető törli át a ruhadarabbal a hangszert. Hihetetlenül kimért és fájdalmas mozdulatokkal.

E mozdulatokból tör ki lassan-lassan, majd váratlan intenzitással a  szenvedély, mellyel mindketten odaadják magukat a sodró érzelmeknek. És Édát innentől nem foglalkoztatja az illem, az elvárások és a házastárs elvárása. Mindent odadob, és nem szabályozza többé önnönmagát. Ekkor érezzük igazán, hogy levetette némaságát...

Mindeközben együttérzően figyeljük a másik férfit (Éda férjét), aki nem ismeri a szenvedély ezen fokát, aki csak annyit vár el, hogy felesége hozzászokjon és engedelmeskedjen. És aki kétségbeesetten próbálja megkötözni ezt a vadóc angyalt, akinek aztán meg kell csupaszítani szárnyait, hogy véget érjen szárnyalása.

Ez pedig tényleg majdnem a halált jelenti. Valószerűtlen pillanata, ahogy zongoráját magához kötve süllyed a víz fenekére az élettelen angyal, aki megcsonkított ujjával többé nem szeretheti zongoráját.

És mégis...a vadember iránt érzett vágy, szerelem visszahozza az életbe. Végleg.

K.V.