"A bevásárlóközpont üvegliftjében lifteztünk már egy ideje föl-le. Egyszer csak kiszállt a szökőkútnál, majd minden átmenet nélkül üvölteni kezdett. Lehajoltam hozzá és megkérdeztem tőle, mi a gondja - erre földhöz vágta magát és még nagyobb hangerőre kapcsolt. Szerettem volna felvenni és megölelni, hogy megnyugodjon, de elemi erővel rántotta ki magát a karomból - ekkor már tombolt. Nyugodt hangon mondtam neki, hogy szeretem és számíthat rám, ott leszek mellette. Leültem vele szembe a padra és vártam, hogy befejezze.

Egyre több ember gyűlt körénk: a vásárlók megtorpantak, a környező üzletekből kijöttek az eladók, a nevelési módszereimet kritizáló megjegyzések kíséretében, végül egy biztonsági őr is előkerült és felszólított, hogy csináljak már valamit a gyerekemmel, aki ezúttal nem csendesedett. Kénytelen voltam kirángatni ficánkoló és üvöltöző gyereket a parkolóba, erővel betuszkolni a gyerekülésbe, ráerőszakolni a biztonsági övet. Ekkor kitört belőlem a zokogás és hazafelé egész úton sírtam."

Aztán a kisfiú egyszer csak kinőtt a dackorszakból.

Bár minden kisgyermeknél előbb-utóbb jelentkezik a szülők rémálmának nyugodtan nevezhető időszak, sokuknál beválik egyik-másik módszer, amit a szakemberek javasolnak. Lássuk ők hogyan vélekednek a témáról, és mit javasolnak a bajban lévő szülőknek:

Egy két-három éves gyermek képtelen arra, hogy dühkitörését elnyomja, még akkor is, ha szülei megpróbálnak szigorral hatni rá. Ezzel sokszor éppen az ellenkezőjét érik el: a kis zsarnok egyszer csak felfedezi, hogy dühkitörésével hirtelen a figyelem központjába kerül, s a következő adandó alkalommal is élni fog a tombolás, a kiabálás, az ellenkezés eszközeivel. Ha látja a gyerek, hogy dühösek vagy idegesek a tombolása miatt, akkor elérte célját, mert érzelmi reakciót váltott ki. A legrosszabb, ha miden erővel igyekeznek rájönni hisztijének a kiváltó okára, s a gyermek kívánságának eleget is tesznek, mert akkor a kicsiben rögződik az a tapasztalat, hogy céljai elérésének ez a módja. A hisztizőnek mindig szüksége van "vevőre", tehát elég gyakori, hogy éppen az édesanyjának hisztizik leginkább, akihez a legszorosabb érzelmi szálak fűzik.

A gyermekek egy részének ilyenkor jót tesz, ha szülei karjukba veszik, igaz, a legtöbb "méregzsák" kézzel-lábbal tiltakozik mindenfajta érintés ellen...

Akkor, ha ez nem jár közvetlen életveszéllyel - nem az úttest közepén kezd hisztizni a gyerek -, hagyják nyugodtan, és igyekezzenek tudomást sem szerezni az eseményről. Ha "bepörgött", a kisgyermek dühkitörése már nem kontrollálható. A neveléssel kapcsolatos mindenfajta próbálkozás ezekben a helyzetekben eleve kudarcra ítéltetett. A kicsiket egy dühkitörés érzelmileg és fizikailag annyira igénybe veszi, és elfárasztja, hogy azt követően nem büntetésre, hanem figyelemre és vigasztalásra van szükségük.

Ellenkezni a szülőkkel, saját utakat keresni - mindez hozzátartozik a természetes fejlődéshez. A dacossággal kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások, hisztik azonban nem szükséges velejárói egy család hétköznapi életének. Megelőzésképpen a szülők a következőket tehetik:

• Gondoljuk át újra a tiltott dolgok körét! Minél több területen korlátozzuk gyermekünket, a kicsi annál hevesebben fog ellenállni. Megfontolandó, hogy mely tiltások, korlátozások valóban fontosak, ne csak megszokásból mondjunk "Nem!"-et!
• Támogassuk gyermekünket önállósodási törekvéseiben! Hagyjuk, hogy megterítse az asztalt, megetesse a macskát, egyedül húzza fel a gumicsizmáját. A felelősségvállalás magabiztossá tesz, és a kicsi ellenkezése egy csapásra feleslegessé válik!
• Figyeljük meg saját magunkat: ha apróságok is képesek kihozni a sodrunkból, akkor mit várhatunk egy kétéves kisgyerektől!? A szülők mindig példaképek!
• Rendezzük úgy be a lakást, hogy ne kelljen állandóan tiltani! Ha az értékes porcelán és a drága műszaki berendezés a gyermek számára elérhetetlen magasságban van, nincs kísértés.
• A dührohamra utaló első jelek fellépésekor próbáljuk meg elterelni gyermekünk
  figyelmét! (Például felhangosíthatjuk a zenét, és elkezdhetünk táncolni. Vagy megkínálhatjuk a kicsit egy almával.) Ezek a kísérletek senkinek sem ártanak. Hasznuk, hogy megkíméljük az idegeinket, s gyermekünk is "megmenekül" egy fölösleges megerőltetéstől.
• A kisgyermeknek még nincs időérzéke. Ezért nem tanácsos megzavarni egy kétéves gyermeket legönfeledtebb játékában. Terveinkről idejében tájékoztassuk csemeténket, mutassuk meg az órán, hogy hol kellene állni a mutatónak, például az indulás időpontjában!

Hangulatától függően így őrizheti meg angyali türelmét egy éppen toporzékoló gyermek anyukája, apukája:

• Visszagondol arra, hogy milyen is volt a kicsi újszülött korában...
• A hiszti idejét "kihasználja", és elkezd gondolkozni az előtte álló feladatokon, problémákon. (Például: mit vegyen ajándékba apósa hatvanadik születésnapjára? Vagy mit is főzzön?)
• Egyszerűen valami szépre gondol - a legutolsó családi utazásra, vagy egy gyönyörű, csillagos, nyári éjszakára.

A legjobb módja a nyugalom (viszonylagos) megőrzésének talán mégis az, ha arra gondol, hogy a legtöbb kisgyermek esetében a heves ellenkezések időszaka csupán néhány hónapig tart.

www.informed.hu nyomán