Ülök a villamoson, és céltalanul bámészkodom kifelé az ablakon. Csak a szokásos nagyvárosi kép tárul a szemem elé, emberek szaladgálnak ide-oda, autók tülkölnek, csupa vibrálás és mozgás. Elfordítom a tekintetem, így inkább a jármű belsejében utazókat bámulom.

Nincsenek sokan. Mellettem két fiatal lány beszélget kissé hangosan, szinte szórakoztatva az utazóközönséget. Huszonévesek lehetnek, és a legújabb valóság-show eseményeiről tartanak "érdekfeszítő" beszámolót. Alig tudom elnyomni az ásításomat. Szemben velem egy középkorú nő ül, elmerülten olvas egy bulvárlapot. Belepislantok, átfutom a vastag betűs címeket: "XY "sztár" éppen ezzel jött össze, illetve azzal szakított, mások kit és kivel csaltak meg..." Elkeseredetten húzom el a számat. Eszembe jut, ami manapság egyre többször: valóban ez az, ami az embereket érdekli?

A fantáziám segítségével megelevenedik előttem egy kép: hirtelen a múlt században járok. Ugyanezt a városrészt látom, amit most, de autók helyett lovas kocsik zötyögnek a macskaköves utakon, hosszú ruhás, napernyős hölgyek sétálnak elegáns urakkal karonfogva, értelmiségi ifjak vitatkoznak irodalmi körökben művekről, cikkekről, költeményekről. Ami akkoriban szórakozás is volt, sőt, sok esetben tiltott, és "ponyva", az manapság klasszikusnak, művészinek számít, amit iskolásként kötelező elolvasni. Persze felnőttként a legtöbb embernek eszébe sem jut elővenni a villamoson.

Eltűnődöm. Miért van az, hogy mai világunkban az emberek nem sokra értékelik az igazi, irodalmi műveket? Alig ismerik híres költőink verseit? Pedig ezek kultúránk, történelmünk, egész életünk alapjait jelentik...

A világ változik, és mindig más és más számít értéknek, művészinek, vagy divatnak.

Mindennek csak a divat lenne az oka? Nem, ez nem olyasmi, mint a krinolin vagy bukjelszoknya, amelyet egy időre "divatnak" kiáltanak ki. Nem a külsőnket ékesíti, hanem lelkünket gazdagítja. Tágabbá és érthetőbbé teszi a világot, növeli az intellektuális képességet, rálátást ad az élet dolgaira. Nem lehet, sőt nem szabad a gyorsan változó divatnak alárendelni. Akkor hát mi az oka ennek a hanyatlásnak?

Az egyik fontos dolog, ami miatt az én generációm, és a nálam fiatalabbak nem igazán olvasnak, az a sajnálatos tény, hogy egyszerűen nem tudunk olvasni. Az alsós gyerekeket erre nagyon rosszul tanítják meg. Rohannak a tananyaggal, és a cél, hogy a gyerek fél év alatt tudjon olvasni. Persze, lehet, hogy megtanul, de kérdés, milyen minőségben. Anyukám mindig azt mesélte, náluk szinte négy évig nem is volt igazán más tantárgy csak olvasás, írás, számolás, de azt aztán nagyon aprólékosan, lassan, részletesen tanították. Meg is tanulták jól. Én emlékszem, hogy nálunk még bizony felsőben is többen voltak, akik alig tudtak olvasni. És mostanában is egyre több ilyen hírt hallok. Márpedig az, aki nem tud jól olvasni, természetes, hogy nem fog élvezni egy nehezebben emészthető klasszikus művet. Megunja, lerakja, és inkább a gondolkodást nem igénylő könyveket és újságokat választja. És ezzel egy nagyon fontos, lelki és intellektuális fejlődést elősegítő élménytől fosztja meg magát. Értelme megreked egy bizonyos szinten, és valóban azt fogja a legfontosabb hírnek, eseménynek tartani, amelyeket a média belésulykol. Hiszen nem tanul meg gondolkodni...

Persze mindezt megoldhatná részben az iskolai oktatás. Ott meg lehetne a gyerekekkel szerettetni ezeket a műveket. Ehhez azonban olyan oktatási rendszerre volna szükség, mely ezt elősegíti. Valahogy úgy, ahogyan az amerikai filmekben látható, ahol a gyerekek hosszú hónapokig foglalkoznak a klasszikus irodalommal, játékosan, gyerekekhez illően, eljátszva egy-egy jelenetet, így a gyerekek szinte észre sem veszik, ahogy lényükké válik egy-egy klasszikus író, költő, és műveik. Nálunk viszont, véleményem szerint, sajnos inkább hátráltatják ezt a folyamatot, például úgy, hogy sokszor nem a gyerekek szellemi érettségéhez mérve választják ki a kötelező olvasmányokat. Emlékszem, én is rossz szájízzel olvastam őket, melyeket felnőttként én magam veszek kézbe. Akkor nem mértem fel megfelelően, csak vonakodva olvastam, szinte oda sem figyelve, csak azért, mert kötelező volt. Rengeteg olyan mű van, melyeket nem lehet akármelyik korosztálynak tanítani. Mi is tanultunk ilyet, és persze nem értettük az egészet, csak szenvedtünk tőle. Hiszen ahhoz, hogy egy művet élvezhessünk, fontos, hogy érteni is tudjuk. Mögé kell látnunk, értenünk az írót, és a történelmi körülményeket is, melyek között a mű készült. Ezt gyakran elfelejtik megértetni, sőt megszerettetni az iskolásokkal. Sajnálatos módon sok esetben maga a tanár sem egészen érti az adott művet teljes mértékben. Vagy ha érti is, nem szereti, nem tartja igazán fontosnak, viszont benne van a tantervben, és le kell adnia az anyagot. Egy ilyen, vonakodva, félgőzzel leadott tananyag után viszont nem csoda, ha a gyerekek is félgőzzel, fanyalogva olvasnak.

Mindig elcsodálkoztam azon, hogy a mai oktatási rendszerben a tanár- és tanítóképző iskolákba általában könnyű bejutni. Holott ezek pont azok a hivatások, melyeket a legszigorúbban kellene venni. Csak igazán művelt, okos, és nem utolsósorban jövendőbeli hivatásuk iránt maximális elkötelezettséget tanúsító fiatalokat kellene felvenni ezekbe az intézményekbe. Hiszen ők lesznek a jövendő generáció nevelői! Különösen érvényes ez a humán tárgyakra, irodalomra, történelemre, hiszen itt nemcsak a tárgyi adatok a fontosak, hanem a mögöttük rejtőző szellemi és kulturális  érték is. Nagyon fontos, hogy egy gyerek mit hoz magával az iskolai tanulmányaiból, az iskola légköréből, a tanárairól. A szülei után talán ez a második jelentős pont egy gyerek életében, hiszen a pedagógusokkal érintkezik szinte a legtöbbet.

Tudjuk, hogy a mai világ egy többszörösen felgyorsult világ, és nehéz eligazodni ebben az általunk bonyolulttá tett világban. A szellemi tevékenységet sem lehet a végletekig fokozni, márpedig egy klasszikus irodalmi mű nem kevés szellemi erőfeszítést igényel. Szemben a könnyű hangvételű bulvárlapokkal, könnyűirodalommal, vagy televízió-műsorokkal, melyeken egyszerűen nem kell gondolkodni. Mindent készen kapunk, könnyebben és egyszerűbben, nem kell azzal foglalkoznunk, hogy magunk képzeljünk el helyszíneket, eseményeket, embereket. Ez veszélyes is, mert egy torz tükröt tart elénk a társadalomról, és az egész világról. Az emberek félnek szembenézni saját gyengeségeikkel, félelmeikkel, félnek megoldani a problémáikat. Ha viszont nincsenek gondolkodásra nevelve, ezt elkerülhetik. Persze hogy könnyebb az élet gondolkodás nélkül. De igazi értékeket sem ad, és nem fejleszti a lelket és a személyiséget. Az egyre több bulvárlap, és sok értéktelen és sekélyes tévéműsor szükségleteink legalsó rétegét elégítik ki. Így lassan már nem is törekszünk magasabb-rendű szükségleteink, mint például az önismeret, és önmegvalósítás, kielégítésére.

Persze mindennek a hátterében kőkeményen a pénz játssza a főszerepet. Erre van a legnagyobb kereslet, hiszen a színes és figyelemfelkeltő reklámok elhitetik velünk, hogy ez a menő, ez az érték, és minél többször kapjuk ezt a szemléletet, annál inkább el is hisszük. Végül más értéket már el sem tudunk képzelni...

Mindazonáltal a könyvek, és a klasszikus irodalom sosem tűnhet el teljesen. A televízió és a számítógép nem tudja őket teljes mértékben helyettesíteni. Remélem, hogy egyszer felébredünk ebből a felszínes világból, és a kultúránkat nem cseréljük fel a pénzért.

Forrai Mária