Ma már elhibázottnak vélem azt a pillanatot, amikor megtanítottam csemeténket a magyar nyelvtan tagadó - és tiltószavaira. Azóta kristálytisztán artikulálja a nem, ne szavakat, és a nyomatékosítás kedvéért kitanulta hozzá a fejrázást és dobbantást is.

Vagyis napirendre tűzte a fejlődéslélektan következő állomását: a dac- és hisztikorszakot. Igaz, e tudományág szaktekintélyei teljes meggyőződéssel állítják, hogy erre csak kétéves kortól kerülhet sor; ezt azonban hiába magyarázom Dorkának. Nem hiszi el.

Helyette a következő életképekkel tarkítja cseppet sem unalmas hétköznapjainkat:

-          Gyere, elmegyünk sétálni!

-          Nem- feleli, és már robog is felém a sapkával meg a sállal.

-          Gyere, igyál egy kicsit!- kérem, és nyújtom felé a poharat.

-          Nem, nem- felesel, és fut egy kört a lakásban, én meg loholok utána.

-          Gyere, szeretgessük meg egymást!- bújok hozzá.

-          NEM. NEM.- dobbant nagyot a lábával, majd egy perc gondolkodási időt kér, és átöleli a nyakamat.

-          Ebédeljünk végre úgy, mint a rendes gyerekek- kérlelem bociszemekkel.

-          Neeeeeeeeeeem. És a falra borít egy egész tányérnyi lencsefőzeléket.

Nem - mondja ma reggel, pedig még ki sem nyitotta a szemét. Valószínűsítem, hogy velem álmodik.

Néha persze összezavarodik, hisz a számára előnyös helyzeteket is munkaköri kötelessége visszautasítani.  Na, de csak nem hódolhat be mindig a felettes énjeként funkcionáló anyjának.

Némi enyhülést hoz tépett idegrendszeremnek, mikor felcsendül a rádióban Madonna új slágere: Hisztis Myrtle ilyenkor elfelejti, hogy dackorszakban van, és vad fenékrázásba és pogózásba kezd.

Hát, persze, hogy ilyenkor mindenki a lábai előtt hever...

K.V.