A szülők majdnem megúszták gyermekük megölését. Az anya a szülés után nem akart bemenni a kórházba, de annyira vérzett, hogy muszáj volt segítséget kérnie, így a férje mentőt hívott. A kiérkező mentőorvos nem látott a házban újszülöttet, ezért értesítette a rendőrséget. A házaspár egy hétig hallgatott, majd az "apa" bevallotta, megfojtották és elásták gyermeküket.

A rendőrök a családi ház pincéjében találtak még egy testet, az apa egy mésszel teli zsákba tette gyermekének testét, abban bízva, hogy a mész majd teljesen szétmarja a csontokat.

Amikor elolvastam a hírt, teljesen ledöbbentem. Nemcsak azon, hogy meghalt két újszülött, akik még alig látták meg a napvilágot, és máris halálra voltak ítélve, hanem leginkább azon, hogy a saját szüleik ölték meg őket. Méghozzá úgy látszik, előre kitervelt módon, hiszen ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogy a mész majd szétmarja a testet, gondolkodás kell, nem is kevés.

És ez letaglózó. Hogy valaki, aki kilenc hónapig a szíve alatt hord egy apró emberi lényt, képes ilyen tett elkövetésére. Mikor családok százai vágyakoznak gyermek után, mert úgy érzik, nincs egy gyereknél nagyobb kincs az életben.

Úgy gondolom, az embernek felelősséget kell vállalnia tetteiért. Ennek a párnak például azért, hogy úgy döntött, nem védekezik. Dönthettek volna másképp, csak egy kis odafigyelés kellett volna. Ám később is választhattak volna más utat, ami nem vezet tragédiához. Mondjuk azt, hogy a nő megszüli a kicsit, és állami gondozásba adja, vagy beteszi a legközelebbi kórház inkubátorába. Lehetett volna száz meg egy megoldás, de nem ez.

A szülőknek egyébként négy - élő - gyermekük van. Vajon ők hogyan tekintenek majd édesanyjukra, édesapjukra, ha megtudják vagy felfogják, mire is voltak képesek? Hogy azok nem tudták megbecsülni az élet értékét. Hogy ez a két kis angyal pont őket választotta ki, hozzájuk érkezett. És ők mint valamiféle önkéntes halálosztók, döntöttek. Olyan vétséget követtek el az élet ellen, ami már nem butaság kérdése, hanem kegyetlenség...

Sz.F.