Kedves Életforma.hu és Olvasói!

Gondolom, önök is tisztában vannak a nyaralás megszervezésével járó több napos mizéria örömeivel. Nálunk ez hihetetlenül körülményesen zajlik. Mire összeáll a kép, engem már-már az agyvérzés kerülget.

A férjem előszeretettel veszi fel az ötletadó pozícióját, mellyel párhuzamosan a megvalósítás rendkívül örömteli feladatkörét egy az egyben áthárítja rám. "A nők gyakorlatiasabbak..." - szokta mondani ilyenkor, amivel úgy véli, megkérdőjelezhetetlen okot talált arra, hogy a több órás netezés és telefonálgatás miért az én reszortom.

Kedvesem gondolkodásában a "Testi fogyatékos az az anya, akinek csak két keze van." mondás "Nem is igazi feleség az a nő, akinek csak 24 órából áll egy napja." alapszabállyá transzformálódott. Hogy miért nem lázadok? Nő, azaz sorstársaim biztosan ismerik a férfiaknak azon stratégiáját, hogy ha nem akarják, hogy a mosogatás az ő feladatuk legyen, gyorsan összetörnek néhány edényt, hogy nehogy megkérjék rá őket még egyszer. Hát a szervezés esetében nálunk ugyanez a helyzet. Ha nem akarom, hogy egy végigutazott nap után az egész család ott álljon cókmókostól valamelyik nyugat-európai város főterén szállás nélkül, akkor nekem kell intézkednem. 

A mostani utat úgy-ahogy megszerveztem, de már előre félek a pakolástól. Az utazási mizéria második megpróbáltatásokkal terhes fázisa az egész család motyójának becsomagolása. A párom és a gyerekek természetesen csak a maguk cuccát rakják össze, de nagyon fel vannak háborodva, amikor fél órát kell ülniük a kocsiban, mert én még nem vagyok kész. Arra ugyanis nem gondolnak, hogy egy több hetes utazáshoz nemcsak fürdőnaci és papucs kell, hanem gyógyszerek, étkészlet, kaja, egy halom térkép és még kis millió dolog. Ezeket én rakom össze, így tulajdonképpen csak kétszer annyi mindent kell becsomagolnom, mint nekik.

Mialatt leizzadva rohangálok körbe-körbe a lakásban, és folyamatosan mondogatom magamban, hogy "útlevél, pénz, hitelkártya, forgalmi...", csak hogy a legfontosabbakat el ne felejtsem, az én szerelmetes férjem időnként felcsenget, és szemrehányóan belebúgja a kaputelefonba, hogy "Csak egy órája várunk rád.", vagy "Na kire várunk megint?", vagy hogy "Csak hárman várunk rád.", stb., stb.      

Nem tudom, hogy más családanyák hogy vannak ezzel, de én mire beszállok az autóba, hogy elinduljunk nyaralni, úgy érzem, hogy két hét még arra sem lesz elég, hogy az előkészületek fáradalmait kiheverjem.

Egy olvasó

(Lz)