Frei Tamás műsorát nézve, ami arról szólt, hogy hogy élünk majd húsz év múlva, felmerült bennem a kérdés, hogy milyen jövőt teremtünk gyermekeinknek? Hogyan vélekednek majd rólunk húsz év múlva?A műsorból csak úgy záporozott a sok szidalom ránk nézve, hogy mennyire szennyezzük a környezetet, nem gondolkodunk előre, a "buta" fogyasztói társadalom részeként csak magunkkal tudunk foglalkozni, miközben körülöttünk folyamatosan pusztul a természetes élővilág.
Húsz év múlva egy nap majd elénk áll a gyermekünk, vagy az unokánk, és azt vágja a fejünkhöz, hogy mi aztán jól elszúrtuk a jövőjüket. Meg fog ez történni?
Mit fogunk akkor mondani neki? Hogy kicsikém, hát mi annyit dolgoztunk akkoriban, hogy tanulni tudjál, hogy ne szenvedj hiányt semmiben, hogy legyen gyerekszobád, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy a környezettel foglalkozzunk egyénként. Meg fogja egyáltalán érteni az érveinket?
Mi jelentjük majd számukra a kellemetlen, sok természeti kárt okozó társadalom utolsó maradványát?
Lehet, hogy mi testesítjük meg a tanulópénzét a természetnek, amire azért van szükség, hogy gyermekeink majd sokkal jobban tiszteljék bolygónk ökológiáját.
Eddig ugyanis csak kizsákmányoltuk, azonban végre kezdünk felnőni ahhoz a feladathoz, hogy vigyázva bolygónk kincseire, húsz év múlva esélye legyen gyermekünknek arra, hogy egyáltalán a szemünkbe mondhassa a véleményét rólunk.
Nagymama korában pedig majd rájön, hogy ha mi nem kezdtük volna el most, akkor lehet, hogy ők sokkal rosszabb körülmények között élnének.
Tehát nincs okunk szégyenkezni addig, amíg felismerjük hibáinkat, és azon vagyunk, hogy előrelátóan cselekedve teremtsük meg gyermekeink élhető jövőjét.
