Kemény dió az őszinteség. Olyan alapvető érték, amivel könnyen vissza lehet élni, amit könnyen félre lehet érteni, és ami könnyen sérülhet. Akár egy életre is.

Vannak konzervatív szülők, akik úgy gondolják, az ő szavuk szent. A gyerek az gyerek, és ugye: "Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisördögnek"- tartja mondás. Milyen sok gyerek, milyen sokszor hallja ezt a mondatot. És mennyire tudja utálni.

Ezekben a családokban a döntések nagy része megkérdőjelezhetetlen, és a szülök a tökéletesség és felnőttségük piedesztájáról írják családjuk történetét.

A gyerek nem igen fejezheti ki nemtetszését, és véleményét sem formálhatja semmilyen módon. Az őszinteséget itt nem díjazzák.

Ezek a szülők hallani sem akarnak arról, hogy gyerekük ellentmond az óvó néninek, és nem hajlandó egytől háromig aludni, vagy legalább úgy tenni.

Ám szerencsére vannak ettől demokratikusabb szemléletű emberek, akik úgy vélik, a gyerek a családba születve, annak egyenrangú tagja lesz.

Ez persze nem amolyan laissez faire (mindent enged) típusú magatartás, ami nem veszi tudomásul a szülő-gyerek kapcsolat kötelező aszimmetriáját. Hogy a felnőttség felelősség, és kötelező határokat szab.

Kérdés persze, hol húzzuk meg ezeket a határokat.

Ha a gyerekünk olyan családot lát, és tapasztal maga körül, ahol nem simítanak el "asztal alatt" minden konfliktust, ahol nem kell a kimondatlan feszültségek közepette létezni, hanem a mindennapos kommunikáció és az őszinteség a meghatározó elem, akkor ő ezt a maga természetességében igyekszik átvenni.

Pontosabban igyekezne, de hamar akadályokba ütközik, például az iskolában. Tapasztalatom szerint a legtöbb iskolában, a poroszos szemléletnek köszönhetően, jobb befognia a száját.

Emlékszem, amikor ijedt kisgimnazistaként a következőt hallottam az első matek órán:

"Jól jegyezzék meg, amit most mondok! A tananyagot csak egyvalaki tudja kitűnően: a Jóisten. Utána én következem, és leghátul kulloghatnak maguk."

Persze adódnak kellemetlen szituációk: a gyerek például olyan órákon veszt részt (ilyen például sok helyen a kommunikáció óra), ahol alapértékként hangsúlyozza, és várja el a tanár az őszinte és hiteles viselkedést. Nyilvánvaló, hogy a gyerekek többsége, teljesen természetes módon, igyekszik ezt nem csak az adott órán gyakorolni. Hiszen hogy néz ki, hogy 8-tól 9-ig őszinte és hiteles vagyok, utána délig pedig pont az ellenkezője.

De valószínű, hogy ezt a személetet nem minden kolléga fogadja majd kitörő lelkesedéssel. Hiszen az őszinteség veszélyes fegyver.

Úgy látom, hogy sok pedagógus még mindig személye ellen irányuló támadásnak veszi, ha a gyerek arra kéri, magyarázza el érthetőbben az anyagot, vagy hogy legyenek színesebb, nagyobb kreativitással bíró órák.

Miért nem lehet véleményformálásra, hiteles viselkedést is tanítani az iskola falai között?

Miért? Mert sokan félünk, hogy a saját hibáinkat is kitakarják a gyerekek, hogy esetleg szembe kell néznünk saját gyengeségeinkkel. Mennyivel kényelmesebb a tökéletesség pihe-puha takarójában, egy álomvilágban élni, tanítani...

Az őszinte gyerek időről időre azt tapasztalja, hogy nyíltságáért szankcionálják, hogy ez a viselkedés nem kívánatos az intézmény falain belül. Olyan sebeket kaphat, ami hosszútávon befolyásolhatja személyiségét, hozzáállását a világhoz, önmagához: ha így viselkedsz, nem fogunk szeretni- adják értésére. Így a szocializáció nyomásának engedve, megtanul másként viselkedni, csöndben lenni, sunyinak lenni, elnyomni érzéseket és gondolatokat.

Pedig sok egyéb mellett meg kellene tanítani az őszinte, hiteles viselkedést, és azt is meg kell tanítani, hogy néha a hallgatás jelentheti pont ezt a magatartást.

Volt egy tanítványom, aki hetesként mindig jelentette azokat is, akiket szolidaritásból nem illett. Lévén, lógtak az óráról. Mindig tudtam, kikről van szó, de következetesen nem jelentette őket senki. Bájos és bosszantó. Kivéve a fent említett delikvens. Ő már akkor közölte a lógók nevét velem, mikor még át sem léptem a küszöböt. Felelés alatt pedig nem mulasztotta el fennhangon értésemre adni, hogy ki súg a kínszenvedőnek. És nem értette, miért utálják. Elmagyaráztam neki.

Néha nem árt órákat tartani egy függvényábrázolás és egy rúdugrás között a betyárbecsületről meg vamzerkedésről.

Mert az értékes dolgok mindig a legsérülékenyebbek, és többnyire mi, felnőttek ejtünk sebeket rajtuk.

KV