Egy kedves rokonom rendmániában szenved - a családban ez nyílt titok. Egy nyaralás során suttyomban tesztnek vetettük alá, és az eredmény pozitív lett. Amíg egy vendéglőben kiment WC-re, szétszórtuk az előtte fekvő útikönyveket az asztalon - talán az útikönyvek is a fejezetről fejezetre rendszerezett úti rendet szimbolizálták? -, és vártuk a reakciót. A visszajöttétől számított kb. fél perc 12 másodperc múlva a könyvek nagyságrend szerinti, elvágólagos rendben sorakoztak az asztalon.
Vajon fiatalon is ilyen volt, vagy csak az anyaság és az asszonylét termelte ki belőle a 90 fokos szögekhez való bizarr vonzódást? Én ez utóbbira gyanakszom.
Szegedi tanulmányaim alatt együtt éltem az egyik legjobb barátommal. Sok erénye van, a rend nem tartozik közéjük. Néha zavart, hogy a világ egyik tromfolhatatlan káoszgenerálójával kell megosztani a hajlékomat, de végül valahogy asszimilálódtam. Aztán eljött az életében az eget rengető, a pink minden árnyalatában pompázó, ködfelhőbe burkolt Szerelem. Kedvese úgy 2 napnyi járás után beköltözött hozzánk, és mivel egy szobában laktunk, az én életem is bővült egy élettárssal.
Néhány kellemetlenségtől eltekintve (gyanús zajok hajnali kettőkor a fürdőszoba, azon belül is a mosógép tájáról) jól eléldegéltünk hármasban. Pár hét elteltével furcsa jelek mutatkoztak a hajdani dzsuva-királylányon: mikor vasárnap este megérkeztem Szegedre, ragyogó arccal, hosszasan ecsetelte, hogy milyen tisztítószerrel, hány órán keresztül, milyen intenzitással kefélte a nagyszobai szőnyeget.
Egyre zavaróbbnak találta az albérlet lelakottságát, ami felett fél évig szemet hunytunk, lévén 2 percre volt az egyetemtől, és a barátok albérleteinek nagy részétől. Még házi csótányunk, Bob - hát igen, az Alföldi utcában nem volt kielégítő a csatornarendszer - is kezdhetett rettegni az újdonsült asszony haragjától.
Aztán a viharos lamúrnak befellegzett, és a srác hűlt helyét egy szempillantás alatt betöltötték a jól ismert ruha- és könyvkupacok.
Leszámítva az utolsó pár hónapot, ez alatt az egy év alatt alapos kiképzést kaptam mind a káoszteremtés, mind annak átlátása terén. Mondjuk némi velem született tehetségre biztos szükség volt, hogy lépést tudjak tartani a mesterrel... Azóta értetlenkedve fogadom a "bocs a kupiért" mentegetőzéseket, mielőtt egyik-másik haverom kinyitja előttem a lakása ajtaját.
Ha nem is büszkén, de őszintén bevallom: rendetlen vagyok. Egy szobában uralkodó káosz nekem tanúbizonyság arra, hogy élnek benne. Ezt az elméletet egészen kicsi korom óta a profik rutinjával ültetem át a gyakorlatba - mondanom se kell, Édesanyám legnagyobb örömére. Egy koszos zoknin, egy használt zsepi kolónián vagy egy könyvek közt megbújó, kéthetes uzsi maradékon kirobbant heves vita gyakran zárult Anyám mély sóhajjal kísért mondatával: "Amit a gyerek otthon maga körül lát, azt fogja megvalósítani a saját otthonában".
Azt hiszem nem is annyira nekem, mint saját magának mondta ezt. Megnyugtatásképpen, hogy nem vagyok teljesen reménytelen eset. Valamit tényleg belém nevelhetett, mert csak az ő szemén át tudok kritikát gyakorolni, amikor a lakásomban kulminálódik a káosz. "Ha ezt az anyám látná!" - mondom ilyenkor magamban, de a gondolat serény rendrakás helyett többnyire csak egy elégedett mosolyra ösztönöz: "De nem látja".
