Az új főnök a véremet szívja, az életemet akarja. Ha a kisujjam nyújtom, neki az egész karom kell. Teljesen rám telepedett és beszippantotta a magánéletemet.
Állítólag a kis emberek nagy egóval kompenzálnak - az ő esetében ez tökéletesen igaz.
Régi főnököm maximálisan tiszteletben tartotta a személyiségi jogaimat - az új mindkét lábával tiporja.
Régi főnököm lehetővé tette, hogy önállóan dolgozhassak, nyugodtan ebédeljek, és ha rossz napom volt nem tetézte legkülönbözőbb kívánságaival, hanem békén hagyott. Az újat még egy országos természeti katasztrófa is hidegen hagyná, hát még a nehéz napjaim.
Előző munkahelyemen, ha elkéredzkedtem, elintézhettem a hivatalos ügyeimet munkaidőben, és akkor vehettem ki szabadságot, amikor akartam - a szabadság alatt pedig teljes nyugalmat élvezhettem.
Az új főnök egyáltalán nem akar elengedni szabadságra - nem tud meglenni nélkülem! Rövid távolléteim alatt pedig még én érzem magam kényelmetlenül. Néha már azt hiszem, beleestem az érzelmi zsarolás csapdájába...
Mindig úgy gondoltam, senkinek nem tűröm el, hogy kiabáljon velem. Új főnököm sokszor és hangosan kiabál velem (mások jelenlétében is), pedig a kávéfőzésen kívül mindent megteszek, hogy a kedvében járjak. A napi feladataimon túl elvárja, hogy folyamatosan szórakoztassam, ami nem hiszem hogy szerepelne a munkaköri leírásomban. Jut eszembe: nem is adott munkaköri leírást - anélkül pedig valóban nehéz megszabnom a határokat...
Azt mondták, a női főnökkel nehezebb megtalálnia a hangot egy másik nőnek. Ezek után ki hitte volna, hogy a régi főnököm nő, az új viszont hímnemű. És ugye azt pláne nem gondolták volna, hogy mindössze hat hónapos.
Hogy mi lesz itt később??
F.K.M.
