Hazánkban az egy főre jut költők száma, messze meghaladja az uniós átlagot. A költészet napja alkalmából szeretnénk olvasóinknak néhány gyakorlati tanáccsal szolgálni.
A költőt alapvetően arról lehet felismerni, hogy költ. Vannak elvonultságban és szabadon költő költők. Előbbiek a veszélyesek, mert a szabadon költőt szinte azonnal, mondhatni röptében fel lehet ismerni. Áll, ül, fekszik a lehető legképtelenebb helyeken (buszmegálló, temetők bejárata, kutyafuttató), kezében papírdarabka, ceruza és kémleli az eget, vagy mereven figyel egy pontra, esetleg ír.
Vannak civilizált társaik, ők kávézók, lépcsőházi ablakmélyedések, Mc'Donalds-os üvegtáblák mögött enyésznek, hasonló pozitúrákban. A költőt ilyenkor nem célszerű megzavarni olyan hétköznapi kérdésekkel, mint például, hogy mennyi az idő, hol találok kisábc-t, merre van az arra, mert egyrészt garantáltan nem kapunk használható választ, másrészt a költő, költés közben harap. Ez alól egyedül a szerelmes költő kivétel. A szerelmes költő viszont korra - és nemre való tekintet nélkül nyelves puszit ad minden közeledőnek, függetlenül attól, hogy reménytelenül szerelmes, vagy beteljesülten.
Ha jártunkban-keltünkben a leírtak alapján felismerjük a költőt, és kedveskedni akarunk neki, kínáljuk kávéval, cigarettával, s ha elfogadja, utaljunk lap-és/vagy könyvkiadós kapcsolatainkra. Ha papírpénzt is próbálnánk a zsebébe dugni, ne várjunk köszönetet érte, mert nem biztos, hogy felismeri.
Az elvonultságban költő költővel azért nehezebb a dolog, mert pont úgy néz ki, mint mi. Van keze, lába, vakaródzik, sziszeg, ha a lábára lépnek, próbál jegy nélkül utazni, megfordul a nők után, pénztártól való távozás után jut eszébe, hogy margarint is kellett volna venni stb. Akkor hát mi a baj? - kérdezhetnénk.
A baj akkor kezdődik, ha a költő motívumra bukkan. A motívum lehet egy kósza gondolat is, de általában nem az. Elhajított banánhéj, egy kidurranó kocsikerék, a kockakövek (betonút) sajátos karcolata, madárszar, villamosjegyet fújkáló szél, idősnéni köhögése az aluljáróban, egyszóval bármi, ami belül megérinti, megindítja, megihleti.
A megihletett költő ugyanis abban a pillanatban átalakul, mint macska az úthenger alatt. Vagy, mint mondjuk az előzetes letartóztatott a kihallgatáson.
Az ihelő költő, aki az imént még egy volt közülünk, néhány másodperc alatt magatehetetlen és kiszámíthatatlan sejthalmazzá változik, akinek, ha kiterítenék a lelkét, az a teljes választóképes hazai lakosság léleknégyzetméterével érne fel. Amin aztán - értelemszerűen - még a pókfing is hurrikánszerű elváltozásokat eredményez.
Az ihelő költőt ezért sem lemondó sóhajjal, sem visszafogott kézlegyintéssel ne zavarjuk.
A tünet általában magától csillapodik, csendesül, és kezelhetővé válik. Ihelés végén a költőt meg lehet simogatni, át lehet vezetni a zebrán, meg lehet kérdezni, vannak-e közeli hozzátartozói.
Ha szabadon költő típussal van dolgunk, akkor a már fentebb leírtakat javasoljuk. Az elvonulós költő nagyon hálás tud lenni, ha haza kísérik.
Mindkét fajta kenyérre kenhető, ha versei után is érdeklődünk. Ez olyan neki, mint testnek a kenyér, tavaszi zápor, fűszere a földnek. Vagy mondjuk kutyának a bolhairtó.
Rejtő Gábor
