Másnap menni kellett újra a sebészetre, hiszen nem javult semmit a helyzet, már nem bíztam az ösztöneimben. Kár volt! A sebészorvos, aki ugyancsak kedves volt elküldött minket a bőrgyógyászatra, mondván, hogy a csípés nem az ő területe. Át is sántikáltunk, majd két órát várakoztunk. A három gyermekemből csak kettő szenvedte végig a várakozást- 1,5 éves lányom és a 4 éves, akit a baleset ért- egy levegőtlen, büdös, zsúfolt váróban, ahol még arra sem volt lehetőség, hogy egy kis harapnivalót vegyek nekik. Amit vittem, már mind feléltük, pedig igazán felkészültem hideg élelemből. Mondanom se kell, még engem szidtak meg, miért nem szólok, hogy két kicsi gyerekkel vagyok. Persze, hiszen minden ajtóra nagybetűkkel ki van írva, hogy a kopogásommal ne zavarjam a rendelést. Pedig a betegfelvételi lapra rá volt írva, hogy kisgyermekes, csak éppen ezt senki el nem olvasta. Mondván, erre nekik nincs idejük! Hát jó, végre bekerültünk, ahol a doktorbácsi nem tudta eldönteni, mi is ez a valami a lányom talpán. Kaptunk antibiotikumot, meg antiallergicumot, meg egy jó erős kenőcsöt. DE! Menjünk vissza a sebészetre, hiszen lehet, hogy felülfertőződött, melyet egy sebészre kell bízni, mit is tesz vele. Vissza a sebészetre, ahol újabb órás várakozás, kopogtatás (a felirat ellenére) és keresgélés után, nem találtunk senkit! Hát a betegfelvételhez merészkedtem, ahol közölték velem, hogy az orvosok is emberek, nekik is kell ebédelni! Na jó, de az összes orvos, egyszerre szokott ebédelni? Hogy van ez? Az én gyermekemnek is kell ebédelni, sőt még aludni is, mind a kettőnek ebéd után. Vettem a bátorságot és életveszélyről nem lévén szó, hazavittem a gyermekeimet! Ettek, aludtak, megnyugodtak, délután pedig mosolyogva néptáncolt a lányom a fájós lábával az évzáró ünnepségen! Ekkor nyugodtam meg igazán!

A történetünkhöz hozzátartozik, hogy pár nappal később, ismét darázs csípte meg a lábszárát, ami ugyanilyen csúnya lett, és fájdalmas, de már nem rohantunk a baleseti sebészetre! Én nem értem a magyar egészségügyet, csak egy kis empátiára, odafigyelésre lett volna szükségünk. A megrémült szülőt és gyermeket kellően tájékoztatni kellett volna.

De nekik mindennél fontosabb volt, hogy a felelősséget egymásra tologassák!

Valami nincs rendben, itt valamit másképp kellene csinálni!