Nem sokat, vagy ha mégis valamit, hát az édeskevés ahhoz, hogy boldognak, felhőtlen boldognak mondjuk magunkat. Persze be lehet csapni önmagunkat, lehet azt hazudni, hogy így, állat, kutya nélkül is köszönöm szépen megvagyok, nem hiányzik nekem a törődés, az ápolás, a kutyaszőr-hullás, és az egyéb a kutyával, kutyatartással, birtoklással járó macerák. Hagyjanak engem békén.

 Valahogy én is így lehettem volna ezzel a kényes kérdéssel, ha véletlenül nem pont egy kutyás, egy elkutyult famíliában születek. Hiszen szüleim a nászútra is kutyával utaztak, hiszen édesapám nem tudom mi okból, szerfölött szeret kutyát ajándékozni édesanyámnak. Bár édesanyám minden egyes kutya, ilyen vagy olyan ok miatt való elveszítése után, a lelkünkre köti egyre szigorúbban és nyomatékosabban, hogy mégpedig ő több kutyát nem akar, és nem is tudna elviselni a családban, édesapám veszi a bátorságot, és beállít egy tenyérnyi kis feketeséggel, amivel aztán a magáról és a korábbi álláspontjáról megfeledkezett édesanyám nem képes betelni, amitől elolvad, amitől kenyérre lehet kenni.

 Sokan persze úgy állnak hozzá, -e- állati kérdéshez, hogy van enélkül is elég gondjuk és bajuk.

Mert mi haszna van ugye az embernek abban, hogy folyton oltásokra cipelje a kutyát, hogy figyelje gondját és baját, hogy kifésülje a szőrét, hogy kicserélje a vízét, hogy hóban és sárban is levigye sétálni a mínusz fokokba, hogy aztán a sáros lábát és hasát mossa le, törölgesse, szárítgassa.

 Egyáltalán ki a fenének juthatott az eszébe, hogy a kutyát a házban kell tartani, hogy megosszuk vele az életterünket, az ágyunkat, az asztalunkat, sőt az ételünket.

 Akárhogy is, idővel mindenki belátja, hogy kutya nélkül bár lehet élni, de semmi értelme.

Lehet magányosan élni még emberek között is, de egy kutyával élni, az más. A kutyát nem lehet átejteni, átvágni, becsapni, palira venni, mert rögtön kiszagolja, mint ahogy ahhoz is jó szimata van, hogy rögtön megérzi, ha gondunk, bajunk, problémánk van. Mindig tudják, hogy mikor kell a lábunkhoz letelepedni, vagy az ölünkbe ugrani.

 Mondhatjuk, hogy ha eddig nem volt kutyánk, ezután miért kellene beszerezni, hiszen eddig is éltünk és voltunk valahogy.

 De ahogy a kezünkben tartunk egy kis ebet, beleszeretünk, belehabarodunk, és nincs már menekvés.

 Tudjuk, hogy felelősséggel tartozunk neki, hogy gondviselője lettünk, ami bizony nagy felelősség, és ugyanúgy teher is, ahogy öröm.

 Lemondással is jár, hiszen mind többször lenne kedvünk lemondani találkozókat, megbeszéléseket, hiszen mi jobb lehet annál, hogy a közeli téren miközben a kutyánk játszik, szaladgál, mi egy könyvbe merülve élvezzük a szabadságot?

 Ki a fenének van kedve ezek után olyan emberek közé járni, és jó pofát vágni, akiknek nincs kutyájuk? Hiszen az ilyen emberek hogyan is értenének meg engem, a kutyám, a világot? Hogyan pendülhetnénk egy húron, hogyan lehetnének közös témáink?

 A kutyások bizony képesek kiszúrni egymást, és gond nélkül szóba elegyednek, köszönnek egymásnak, és a kutyákon keresztül kitárgyalják életüket. Nem futnak tiszteletköröket, nem kell bemutatkozniuk egymásnak, hogy tudják,: a másikban érző lélekre talált. Mert aki kutyát tart, rossz ember nem lehet.

 És rossz kutya pedig csakúgy nem létezik, ahogy rossz gyerek sem, legfeljebb még tapasztalatlan a gazda, bár egy élet is kevés ahhoz, hogy jó társsá váljunk, de meglehet próbálni.

 Hatlábúak leszünk, egy új közösség tagjai. De lehetünk nyolclábúak is, hiszen ha már van egy kutyánk, miért ne legyen kettő?

 Bár szépen hangzik a politikai szlogen, a kampány szöveg, hogy négy kerék, három szoba, két gyerek, de hol marad a kutya, vagy a kutyák? Mert szép, ha van kocsink, házunk, gyermekünk, feleségünk, de ez még egy csonka családot jelent. Állat nélkül egy lakás? Olyan, mint egy ebédlő konyhaasztal nélkül, mint egy könyvespolc könyv nélkül, vagy az égbolt csillag és felhő nélkül.

 Aki kutyát tart, az képes a világ apró dolgainak is örülni, megállni, elidőzni, egy-egy romantikus filmen sírni.

 Nem játszza meg magát, mert a kutya megtanította őszintének, nyíltnak, gyermekinek, bohémnak lenni. Mert bizony nem mi neveljük a kutyánkat, az formál jobbá, elviselhetőbbé minket.

 Korosztály nélkül csak ajánlani a kutyát, hiszen terápiás módszernek a legkitűnőbb.

 Nem kell orvoshoz járni, tízezreket gyógyszertárakban hagyni, pszichiáterhez bejelentkezni. Mindezek hatékony orvoslására ott van kéznél a kutya, akinek bele lehet súgni titkokat a fülébe.

 Ahogy soraimat zárom, két palota-pincsink a díványról les, mikor megyünk már. Sétálni, játszani, egyszóval élni.

Móritz Mátyás