Ezzel a nyolcadik hónappal úgy vagyok, mint a negyediken lakó 89 éves Béla bácsival, aki naponta egyszer oda-vissza, fel, s alá megküzd a 72 lépcsőfokkal, többször és hosszan meg-megállva. Barátságosan ráköszönök, örülök, hogy még látom, de a visszabólintásában már a „kitudjameddigmég” szomorúságát érzem…
Ilyen ez az augusztus is.
Még örülünk a szikrázó, nyaralós napoknak, harsányan csúszdázunk a strandokon és rózsaszín műanyag papucsban kergetjük a sós hullámokat valamelyik tengerparton.
Már az sem annyira fontos, hogy a nutellás palacsinták, és a fokhagymás lángosok sörrel leküldve beleférnek-e a nyár eleji fürdőruhákba.
Még vidáman repülünk, „társasutazunk” és biciklitúrázunk, s talán csak egy biccentéssel vagy szemvillanással tudatosítjuk költőien, hogy:
„A harsány napsütésben
oly csapzott már a rét
és sárgáll már a lomb közt
a szép aranyranét.” (Radnóti)
Még megcsodáljuk egy,- vagy többnyári szerelmesen a naplementéket, ámulunk az ünnepi tűzijátékokon, sietve kívánjuk az augusztusi hulló csillagok alatt, hogy adjon az ég mindent, amit szeretnénk, de már fázósabban bújunk egymáshoz a hajnali ébredésben.
Búcsúzik a nyár.
Lőrinc elrendezi a dinnyéket, a pékek az új kenyeret, a nap a szőlőszemeket, a tanszervásárlás pedig a pénztárcánkat.
Így van ez jól, ez a természet és az idő rendje, mondja is mindig Béla bácsi a negyedikről, de rögtön hozzá is teszi nagy bölcsen:
- Élvezzétek ki minden pillanatát annak, ami még hátra van…
Nos, akkor hajrá, van még 31 napunk a nyárból, hát használjuk fel örömmel...
